Ha kicsivel előbb születik, a legnagyobbak közé emelkedhetett volna, de hát ugyanúgy nem szabhatta meg, mikor jön a világra, amiként azt sem, mikor távozik... Játékos-pályafutása így vb-részvétel nélkül ért véget, pedig kvalitásai alapján méltán csatlakozott az utolsó világszínvonalú magyar generáció, az Albert-, Farkas-, Göröcs-, Mészöly-féle nemzedékhez. Ám akkor lett törzsgárdista a válogatottban, amikor már közeledett Marseille...

Azért ide azt a "leszálló ágat" - hogy mást ne mondjunk - 1972 két, hajdanán szinte tragédiaként megélt, azóta viszont kultikussá vált eredményével! Merthogy a válogatott abban az évben volt legutóbb ötkarikás finalista és szerepelt az Európa-bajnokság (négyes!) döntőjében. Bizony, úgy múlt el harmincöt esztendő, hogy az olimpiára - nem annak döntőjébe - csak egyszer sikerült kijutni, Eb-re meg egyszer sem...

Páncsics tehát a hetvenes évek elején vált a nemzeti együttes meghatározó futballistájává gyorsaságával, kiemelkedő szerelőkészségével és rúgótechnikájával, elegáns hátvédjátékával, noha a legsikeresebb időszakát akkor élte, amikor kihagyhatatlan tagja lett minden idők legnagyszerűbb ferencvárosi együttesei egyikének, az 1967-esnek, majd egy évvel később olimpiai aranyérmet ünnepelhetett. Ugyanolyan kulturáltság jellemezte a pályán, mint utóbb a szövetség főtitkáraként, és Szepesi György, a legendás rádióriporter, a korábbi MLSZ-elnök joggal mondta róla: "A magyar labdarúgás kiváló egyénisége volt a pályán és a pályán kívül egyaránt."

Annál élesebb a fájdalom, hogy - miként oly sok futballistát az igaziak közül - immár őt is csak temetni tudjuk.