Nem lenne más dolgunk, mint megköszönni és felhasználni a bölcs természet ajándékát, de nem tesszük. Árvizes, csapadékos esztendőkben tízmilliárdokat fordítunk védekezésre, a károk helyreállítására, a gátakra, a belvizek szivattyúzására. Az 1998-2001 közötti rekordárvizek nyomán minderre 120 milliárd forintot adtunk ki. Aszályos évben meg szenved a növény- és az állatvilág, esőért fohászkodik az agrártermelő. A természet megmakacsolta magát. Másutt is. Több mint fél évszázada nem tapasztalt aszály sújtja Románia délkeleti részét, ahol 2005-ben az áradások okoztak súlyos károkat. A Bukarestbe összehívott válságtanácskozás eredményeként a román hatóságok kétszeresére emelték a termőföldek öntözésének állami támogatását, s a gazdák olcsóbban jutnak e célra villamos energiához. Ezzel együtt is már most kiszámítható a román kenyérgabona hiányának következménye: ősztől legalább 50 százalékkal emelkedik a kenyér ára. Ennél is szomorúbb a helyzet a kitűnő gabonatermő területekkel rendelkező Ukrajnában, ahol az eredetileg vártnál kevesebb, mint a felére teszik a szakemberek az aratás mérlegét. Milyen jó lenne, ha az idén nálunk gabonabőséggel számolhatnánk! De nem!

Az ENSZ Kormányközi Klímaváltozási Bizottságának (IPCC) jelentése kimondja: a szárazodás, a vízhiány miatt 2080-ig kipusztulhat a Föld növény- és állatfajainak negyede, embermilliók kényszerülnek elmenekülni az éhínség elől a szárazság sújtotta területekről. A vízforrások ellenőrzése nemzetközi konfliktusokat okozhat. Az ideológiai indíttatású, vagy az energiahordozók megszerzéséért indított háborúk helyét átveszik a víz, a művelhető termőföld és a tiszta levegő birtoklásáért kirobbant fegyveres konfliktusok. Századunk legnagyobb kihívása tehát a stratégiai vízkészletek megóvása. A vízkészletek birtoklása geopolitikai tényezővé válik! A vizekben gazdag Kárpát-medence felértékelődik. 2080 már nincs olyan messze: unokáink meg fogják élni. Meteorológusok és hidrológusok egybecsengő jövőképe szerint folyóinkon a korábbinál magasabb árhullámok jönnek, az időjárás szélsőségesebbé válik. Nincs más utunk, mint sokkal komolyabban nekirugaszkodni új vízgazdálkodási stratégiánk kimunkálásának.

Ausztriában jó negyedszázada tették fel a kérdést: mi országuk legnagyobb értéke? Némi társadalmi vita után megszületett a válasz: az osztrák táj. Amit azóta látunk, önmagáért beszél. Ausztria nemzeti jövedelmének számottevő része származik a turizmusból. Ideje itthon is választ keresni erre a kérdésre: mi hazánk legnagyobb értéke? De kimondhatjuk-e, hogy Magyarország legnagyobb értéke a magyar táj, ha nincsenek égbe nyúló hegyeink, nyáron is síelhető gleccsereink? Kimondhatnánk, ha okosan élnénk a vizeink kínálta gazdagságunkkal!

Másfél évszázaddal ezelőtt az Alföldön a Tisza volt a legnagyobb úr (a mellékfolyóival együtt). Tavaszonként megöntözték a legelőket, megtöltötték a mélyedéseket. A halak és más vízi élőlények bámulatos bőséggel szaporodtak a sekély, gyorsan felmelegedő vízben, a belőlük táplálkozó madarak sokasága kínálta magát a tápláléklánc részeként más, vadon élő állatoknak s az embernek. A folyószabályozások előtti Alföld az akkori Európa legnagyobb kiterjedésű ártere volt: 2,4 millió hektár! Ahol jól megélt az ember. Településeit a magaslatokra építette, ahová sohasem hatolt víz.

Ennek az idillikus alföldi vízi világnak egyrészt Európa gabonakereslete vetett végett, másrészt a kapitalizálódás. A városokban a gyárak nagy létszámú munkásságát és a munkások családját el kellett látni élelmiszerrel. Az iparcikkek és a mezőgazdasági termékek szállítása pedig megkövetelte utak, vasutak, hidak építését. Tervek készültek a folyószabályozásra. Az elképzelések olyan élesen csaptak össze, hogy Vásárhelyi Pál vízépítő mérnök éppen az egyik, tervét tárgyaló vita hevében esett össze. A szakember szörnyethalt, ám tervének megvalósítását Széchenyi javaslatára három nap múlva elhatározták az ország legnagyobb birtokosai. 1846-ban Tiszadobnál elkezdődött, és nem egészen három évtized alatt végbement a folyószabályozás, az ármentesítés, az akkori Európa legnagyobb tájátalakító munkája. A Tisza ártere 2,4 millió hektárról 150 ezer hektárnyira csökkent. A vizek mentén élő nép nagy része elveszítette létfeltételeit. A szántókon gabonát termelő és azt az európai konjunktúrában jó áron értékesítő földbirtokosok gazdagodni, mások szegényedni kezdtek. Utak és hidak épültek, vasútvonalak hálózták be az ország keleti felét. Az Alföld nagyvárosai késve ugyan, de bekapcsolódtak a kapitalizálódó Európa vérkeringésébe. Az acélos magyar búza, az Alföld aranya ugyanolyan megbecsült exportcikké vált, mint amilyen korábban a szürke marha volt. A másfél évszázaddal ezelőtti tájátalakítás mérlegét megvonva, a mérleg mindkét serpenyőjébe van mit pakolnunk. Az elmúlt évek árvizei, a 2000-ben bekövetkezett cianidkatasztrófa és a Verespatakra tervezett cianidos technológiájú létesítmény árnyékában világosan látjuk, hogy az új kihívásokra csak új alapokon válaszolhatunk.

A tiszai Alföld mai folyógazdálkodása, vízgazdálkodása, tájvédelme, mezőgazdasága nem felel meg a fenntarthatóság követelményének. A fenntarthatóság irányába mutató út, a vizes élőhelyek jótékony hatása a tájra, a gazdálkodásra, a mikroklímára, azaz a természetre és az emberre, a szelídebb, az egykori természeteshez közelibb tájhasználat, amelyhez kitűnő alapot nyújthatnak az agrár-környezetvédelmi programok, valamint az EU II pilléres, úgynevezett ökoszociális alapjai, amelyek 20 százaléknyi saját erő mellé 80 százalékos támogatást nyújtanak. Az európai felismerések és a hazai követelmények teljes azonosságot mutatnak.

"Vizet a gáton kívülre, szabályozottan a mentett területre" - ez az elv volt a 2002 tavaszán meghirdetett új Vásárhelyi-terv nóvuma. (Megjegyezzük: a nehézkesen épülő "vésztározóknál" létezik jobb, olcsóbb megoldás, mégpedig az áradások szabályozott kiengedése, szétterítése a korábbi mély ártereken, amelyek a közeljövőben sekély, állandó vízborította területekké alakulhatnak.) Az árvízi kockázat, az ökológiai katasztrófa kockázatának csökkentése, a szelídebb, az egykorihoz közelebb álló tájhasználat, a turizmus új kínálatai - összefüggő célok. A siker záloga a komplexitás, a különböző területeken illetékes szakemberek és tárcák együttműködése.

Ukrajna, Románia, Szlovákia, Szerbia és Magyarország együttes érdeke a közös gondolkodás és a közös cselekvés. Az EU ezt írta elő mindannyiunk számára, amikor a Tisza vegyes bizottság létrehozására kötelezte az említett országokat. A Tisza vegyes bizottság megalakult 2002-ben Ljubljanában, ám hamar kiderült, hogy a legközvetlenebbül érintettek, a folyók partjain élők bevonása nélkül nem lehet eredményt elérni. Ez olyan törvényszerűség, amit néhány évtizeddel ezelőtt már megtapasztaltak a Rajna menti országok is. Amikor a német vegyipari üzemek, a francia bányák már elviselhetetlen mértékű szennyezést okoztak, az érintett országok előbb két- és többoldalú államközi egyezményekkel próbálkoztak. Hamar bebizonyosodott, hogy azok nem vezetnek eredményre. A hollandok - akiknek egyedüli jelentős édesvize, azaz stratégiai ivóvízszállítója a Rajna, stratégiát váltottak. Természetvédő civil szervezetek perek tucatjai kezdeményezték - és nyerték meg - a szennyező cégek ellen. A mozgalom élére Rotterdam állt. A város segítette, pénzelte a társadalmi erőket és azokat a konferenciákat, amelyeken kibontakozott az együttműködés iránya, megszületett az állandó munkaszervezet, a koblenzi székhelyű Rajna védelmi bizottság. A munkában az államok képviselői mellett a tartományok, a települések, a szakmák képviselői és a társadalmi megbízottak, azaz a civilek együttesen vesznek részt, közösen döntenek és határozataikat ki-ki a maga területén végre is hajtja. Az ausztriai bőrgyárak szennyezése nyomán tapasztalhattuk a Rábán, hogy az osztrák kormány nem főnöke a tartományi kormányoknak, legfeljebb felkéri azokat, hogy vegyenek részt a megoldásban. Hasonló együttműködés szándékát fogalmazták meg másfél évvel ezelőtt Ukrajna, Románia, Szlovákia, Magyarország és Szerbia érintett polgármesterei, önkormányzati képviselői, vízügyi, környezet-, természet- és tájvédelmi szakemberei, társadalmi aktivistái Tiszaroffon.

A magyar állam nem érvényesítheti kártérítési igényét a cianid- és nehézfém-szennyezést okozó ausztrál-román vegyes vállalattal szemben, mert a céget felszámolták. Ukrajna elnöke tavaly kijelentette: Ukrajna saját erejéből nem képes egyedül megteremteni Kárpátalja árvízi biztonságát. Teljesen nyilvánvaló, hogy ebből számunkra, mint alvízi országra nézve, mi következik. A 2007-2013 közötti nemzeti fejlesztési terv sok-sok eleme érinti ugyan a Tisza-völgy fejlesztését, ám abban nem fedezhető fel a komplexitásra törekvés. Sajnos ugyanez érvényes az észak-magyarországi, az észak-alföldi és a dél-alföldi régiók fejlesztési terveire és cselekvési programjaira. A 2000-ben alapított Tisza Vízgyűjtő Programrégió Önkormányzati Társulás - amely az érintett hét megyét hivatott összefogni - jelenlegi formájában nem tölti be hivatását, munkája nehezen érzékelhető. A Kárpátok-Tisza nemzetközi nagyrégió területén működő két eurorégió, a Kárpátok Eurorégió, és a Duna-Maros-Kőrös-Tisza Eurorégió még nem alkotott stratégiát, s erejüket olykor munkaszervezeteik fenntartása is meghaladja. A Kárpátok-Tisza régió tájai mind az öt ország centrumtól távoli perifériái. E tájak érdekérvényesítő képessége saját országaikban gyenge. Magyarországon a Tisza mente (néhány üdítő kivétellel) az ország sajátos belső perifériája, halmozott hátrányokkal küzdő vidék.

A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése immár harmadszorra megalakított tárcaközi bizottsága tagjai - az egyes szakminisztériumok képviselői - nehezen képesek túl látni tárcáik érdekeinél. Ráadásul a kormány 2007. január 24-i határozata - amely 25 évre, immár negyedszázadra kívánja kitolni a Tisza mentén az árvízi biztonság megteremtését - lényegében a probléma elnapolását indítványozza a készülő törvényjavaslatban. Mindebből más nem következhet, mint az, hogy hiányzik a Tisza-problematika megoldásának politikai szándéka. A Tisza 157 ezer négyzetkilométernyi, öt országot érintő vízgyűjtőjén lakó 16 millió ember - önkormányzatok, szakmai ágazatok és civil szervezetek - képviselő május 18-án Nagyszőlősön összegyűltek és aláírták a Tisza Chartát, a Kárpátok-Tisza régió társadalmi-gazdasági fejlesztését célzó nemzetközi egyezményt, amelyben megfogalmazták hosszú távra előre mutató javaslataikat.

Megnyugtató volt látni Sólyom László és Fodor Gábor határozott kiállását a Rába ügyében. A rendszeresen ülésező osztrák-magyar akciócsoport már nem újabb aktákat és tanulmányokat gyárt, hanem valóban a gyors és hosszú távú megoldást keresi, és reményeink szerint meg is leli. A Tisza vízgyűjtőjén egy hasonlóan aktív munkabizottság életre hívása komolyabb erőfeszítést igényel ugyan, ám nélkülözhetetlen.

Ma a Tiszának és környékének nincs olyan gazdája, mint a Rajna védelmi bizottság. Sajnos nekünk még egy kicsi Rotterdamunk nincs, egyetlen Tisza-parti városunk sem vállalja magára a feladatot. Más utat kellett kell választanunk, egyelőre járatlant.

Egri Sándor,

a Kárpátok-Tisza Nemzetközi Fejlesztési Fórum társadalmi mozgalom aktivistája