Ilyen például a boltos, de szerencsétlen annyit se tud a guar-gumiról, mint én. Ráadásul igen szolidárisan nézegeti velem a joghurtos dobozokat, kicsit el is van kenődve, amikor nem találja az E412 jelzetet. Hülyék ezek, mondja, s ebben tökéletesen igaza van. A kérdés csak az, hogy kik, bár, mintha őt ez már nem annyira érdekelné.

Listázhatom persze a forgalmazókat a gyors bolti rovancs után, vagy a gyártókat, s ott van, ugye, az Unipektin, a svájci cég, amelynek köszönhető, hogy egyáltalán tudok a guar-gumiról. Haragudhatok az India Glycol Ltd.-re, ahonnan származik állítólag az anyag, s amelyről még nem erősítették meg, hogy tényleg tőle származik. De haragudhatok bonyolultabban is, s nemcsak azért, mert profi vagyok, hanem, mert van kis misztikum is: a guar-gumit nem szokták dioxinra vizsgálni, most mégis tudjuk. Mert végül is mindent tudunk, kivéve azt, hogy van-e dioxin a joghurtban, amelyet éppen eszünk. Hagyom is.

Viszont napok óta olvasom a guar-gumiról szóló híreket, s feltűnt, hogy az angol nyelvű keresések eredményét annak ellenére a magyarországi hírek dominálják, hogy hazánk nem éppen az angol nyelvű sajtójáról híresedett el. Az Unipektin tíz országba terítette az ominózus szállítmányt, s vizsgálódásom első órájában azt sem sikerült megállapítanom, hogy melyik az a tíz. Végül a következő kategóriákat állapítottam meg. Hét országban visszhangtalanul oldották meg a problémát (a hangsúly a visszhangtalanon van, mert lehet, hogy nem oldották meg), kettőben rövid, tárgyszerű információkban lehetett összefoglalni a mellesleg roppant unalmas megoldási folyamatot, míg egyben az első hír keletkezésétől számított negyvennyolc órán belül a történet elérte a politikai arénát. Az is az igazsághoz tartozik, hogy nem vizsgáltam az ügyet mélyen visszanyúlva a történelemben, pedig az említett egy ország első híre hetvenkét órával azután keletkezett, hogy a BBC először és addig egyszer, egy eldugott helyen beszámolt az ügyről, megemlítve, hogy az Európai Bizottság akkor két hete figyelmeztette az érintett államok hatóságait.

Szép tárgya lehet a gondolkodásnak, vajon nem az egyediként kiszűrt országban működik-e helyesen a megoldási mechanizmus. Vajon nem az visz-e előre, hogy mindenki közvetlenül hozzáteszi a magáét a vitához, még akkor is, ha a magáé persze olyan, mint ő maga? Nem így áll-e össze a kollektív bölcsesség? Ha sok a félős, nem eszünk joghurtot, ha sok a szakértő, időnk sincs joghurtot enni. Ha fogékonyak vagyunk a politikai dumákra, politikai dumák fognak keletkezni. Ha ostobák vagyunk, ostobaságokkal traktálnak majd bennünket, ha okosak, akkor ésszerűbb megközelítésekkel.

Az utolsó megjegyzés szörnyű gyanúra ad okot: lehet, hogy az egyediként kiszűrt ország nem is olyan egyedi - éppen a megoldási mechanizmus tekintetében. Mert elképzelhető a példa kedvéért olyan ország is, ahol a dioxinról az ebből a célból beikszelt kis számú egyedet leszámítva, senkinek sem jut eszébe a kormány, s a guar-gumiról nem asszociálnak összeesküvésre. Tudom, nehéz elképzelni, de ha feltételezem, hogy ilyen is létezhet, akkor a másik kilenc ország ugyanúgy működhet, mint a tizedik. Csak éppen igénytelen módon, sivár, elidegenedett lélekkel megelégszenek azzal, hogy ne legyen dioxin a joghurtban. És legfeljebb akkor heveskednek, ha mégis lesz.

Szörnyű lehet, de talán lehet.