Tapasztalt krónikás ilyenkor felveszi a telefont, felhívja a megbízható biztosítási szakértőt, ugyan, hogy is van ez. Aztán kiderül, hogy évek óta létezik mindenféle nagy értékű ültetvényre és kertészeti területre kialakított biztosítási konstrukció, csak kevesen élnek vele. Számokat is hallunk, amelyek kissé meglepnek bennünket, hiszen ha valaki egy önmagában vagy tízmilliót érő ingatlant birtokol, és azt bebiztosítja ablaktörésre, villámcsapásra, betörésre, és még ki tudja, mire, akkor a kertben álló hatvan almafára nyolc százalék többlettel köthet éppen olyan biztosítást, mint magára a lakóingatlanra. Ezzel az adattal indítja útjára a tudósítót a szakmabeli, hozzátéve: a ma sokat emlegetett kockázatmegosztásnak rengeteg törvényes formája van, speciel uniós forrásból közvetlen támogatást ehhez adni nem lehet. Magyarán: az almást legfeljebb üzleti alapon lehet mentesíteni a természeti csapások okozta károktól, az államnak ebben a történetben meglehetősen csekély szerep jut.

S e ponton ragadjuk meg - mint Mikszáth írta - "farka felől gondjaink macskáját", és azon gondolkodjunk el, miképp lehetséges az, hogy egy uniós jogszabályokat állítólag tökéletesen értő gazdatársadalom, annak érdekképviseletei, és mindahányan, kik ebben a mai lecsóban főnek, képtelenek hosszú évek óta valódi összefogásra. Legfeljebb a traktort viszik ki az útra, hátha a tévében bemutatott érdekképviselő nekik is kierőszakol valamit. Mondjon a népszerű agrárminiszter bármit is, amíg a gazdák a vonatkozó jogszabályokat, lehetőségeket ésszel fel nem érik és mérik, addig marad az a siralmas látvány száz traktorral meg fellobogózott terepjáróval az utak szélén.

Márpedig a fagy ellen ez semmit sem ér.