Kodály fejével játszanak
Ha azt mondják, Székelyfonó Székesfehérváron, a Fő téren, az ember tudja, mit gondoljon. Vagy inkább nem is gondol semmit, a darab dög nehéz, mert nem lehet tudni, mi járt Kodály fejében, amikor a nagyon laza történetfélével öszszefűzött népdalok sorát daljátéknak nevezte el, és színpadra vitette. Vagyis, azt hiszem, tudom, mi járt a fejében: a népdalmentés, hogy ezeket a dalokat az operai közönség számára is ismerőssé tegye, és ma már tudjuk: nem volt rossz az ötlet, az A csitári hegyek alattot mindenki ismeri, még az is, aki nem tudja, hogy a Székely- fonóból. Ehhez képest pedig Kodályt nyilván nem érdekelte, hogy mit lehet magával a művel kezdeni, főleg az utókornak. Nagy erőkkel csodálatos népi revüt lehet belőle kihozni, kis erőkkel pedig nem érdemes előadni - hát ezért nem gondol semmit előre az ember arról, mi lesz a Fő téren. Mert itt mégis Alba Regia szimfonikusok Drahos Béla vezényletével, és Alba Regia vegyes kar, óvatosan a remény agaraival.
Persze van egy másik oldal is: hogy az énekszólamok nem szörnyű nehezek, nem kellenek a világ legnagyobb énekesei ahhoz, hogy normálisan elénekeljék azt, hogy Most jöttem Erdélyből. És a semmilyen történet esetleg fölszabadítja a rendezői kezet, nem kell eljátszani semmit, nem takar a történet, ha van lelkük a szereplőknek, akkor kitehetik, megmutathatják.
És megmutatják. Tudom, hogy meglepő, engem legalábbis meglepett, de amikor már fél órája tetszett az előadás, akkor éreztem, hogy jobb beadni a derekat. Nem mintha olyan nagyon profi lett volna Réczei Tamás rendezése, de igazából csak technikailag nem profi, a fináléra például sikerült jól eldugnia a két főszereplőjét, oldalt álltak egy kosaras kocsiban, de hiába vannak magasan, ha középen meg mások vannak magasan. Persze, lehet, hogy ez is szándékos, nem lehet egy előadásban két Ádám és Éva, de akkor is furcsa, ha a hangsúlyosabb pár helyett a kevésbé fontosat világítják meg.
Szép jelmezek, (Kiss Borbála munkája), népi motívumokkal, de mégis hatásukban teljesen normális, könnyű, nyári ruhák, a díszlet vasállvány, egy forgatható állványkapu a középen, a mozgás legtöbbször föl-le irányú, ami nemcsak szokatlan az operaszínpadon, ahol nem szoktak majomügyességű szopránok kapaszkodni fölfelé, de közönségbarát is, hiszen a lapos nézőtér hátsó soraiból csak azt lehet jól látni, ami magasan történik. Furcsa, mert zajlik az élet a színen, és néha mintha csak dekorációból zajlana, de mégsem álság, egyszerűnek látszó, de szép táncok szórakoztatják a szemet,
és valami színpadi líra szüle-tik, nincs történés, de van tartalom.
A zene is helyére kerül, mert nem kell megijedni az Alba Regia nevű társulatoktól: Drahos jó kézzel irányít, és az erősítés elég jól fedi a hibákat, különben is, az énekeseken van a hangsúly, legalábbis akusztikailag. Tóth Judit komoly kis énekesnő a Háziaszszony szerepében, sok arca van, és mindet jó nézni, Gábor Géza pedig annyira impozáns hang, hogy az ember már félti, utol tudja-e érni magát, ez a pompás basszus adottság nem árt-e, nem kényelmesíti-e majd el, amikor neki elég, ha kinyitja a száját, már az is esemény. Szép, sötét mezzo Erdélyi Erzsébet is, a többiek pedig legalábbis megfelelnek.
A furcsaság ott van, hogy mindannyian érezzük: Kodályt meg kell menteni, mert sokkal jobb zeneszerző, mint amennyire mostanában gondoljuk. És a színpadi műveknél azt hinné az ember, hogy a megmentés egyetlen lehetséges módja a zene, ha nem akarjuk, hogy a Háry végképp a nyomott személyiségű gyermekek vasárnap délelőtti kötelező szenvedése legyen, akkor úgy kell előadni, ahogyan Fischer Ádám és a rádió együttesei tették az évad során. Ez az előadás meg azt bizonyítja, hogy Kodály színházként is lehetséges, életképes, vagy több is annál: élő. Ha ez már a Kodály-év tanulsága, akkor idén nem volt fölösleges az emlékezés.
