Szerrel, szertelenül
Csoda?
A Tourt eredetileg közvetítő két német tévétársaság, az ARD és a ZDF még idejekorán kiszállt, a többiek - támogatók, szponzorok, hirdetők és hírvivők - a határozott lépés helyett csak cöcögtek, netán fenyegetőztek, mindenesetre úgy tettek, mintha meglepte volna őket, hogy a profi kerékpársportban (is) doppingolnak. Nem csak Sinkewitz, Moreni, Vinokurov, Mayo, esetleg Rasmussen, talán a kizártak, kiugrók helyett végül győztes Contador, hanem jószerével mindenki. Ahogyan Bakanek György doktor, a hazai doppingellenes tevékenység fő motorja nemrégiben éppen a Népszabadságban megfogalmazta: ki kell mondani, hogy az első hatvan közé képtelenség bekerülni serkentőszerek használata nélkül.
Na, de hagyjuk a Tourt! Ne tegyünk úgy, mintha most hullott volna le az álarc, csak most ült volna ki ábrázatunkra a döbbenet. Vagy ha igen, legalább ismerjük be naivitásunkat. És képedjünk el magunkon, amiért nem fogunk gyanút a célba széles vigyorral, lihegés nélkül érkező világrekorder úszó, a hasonlóképpen "kipihent" hosszútávfutó, az izomkolosszus sprinter vagy a félszáz kilométer megtétele után a levegőt éppen csak kapkodó sífutó láttán. Jó, jó, a súlyemelőknek, a dobóatlétáknak már rutinból nem nagyon hiszünk, de igazságkeresésileg beérjük annyival: akadnak a sportban megátalkodott csalók. Akiknek az elmeszeléséről értesülve elégedetten hátradőlünk, mert kiderült, hogy mégiscsak a rend az úr. Meg az egészség az előbbre való... Illúziókat kergetünk, amióta a sport beköltözött az életünkbe, mert szeretnénk hinni, hogy nincs az a pénz, nincs az a dicsőség. Miközben már paralimpiák is hemzsegnek a doppingesetektől, a nemrégiben feltett kérdésre pedig, miszerint szeretne-e úgy olimpiai bajnok lenni, hogy ennek az ára az egy éven belül biztosan bekövetkező halál, az Egyesült Államokban válaszolók döntő többsége igennel felelt.
Az ókori krónikásoktól tudjuk, hogy a történet nem mostanában kezdődött. Az olimpikonok szájon át, illetve bőrön keresztül bejuttatott teljesítménynövelő szerekkel kísérleteztek, teákat ittak, varázsfüveket dörzsölgettek, a Krisztus előtti VI. század legerősebb atlétája, a krotóni Milón meg napi 10-15 kiló birkahúst evett, ami egyébként nem lenne tilos ma sem.
A kerékpársport (nocsak!) XIX. századi, kezdetleges botrányai után az 1904-es, St. Louis-i játékok új színt vittek az addig koffeinnel, éterbe mártott kockacukorral próbálkozó sportolók doppingkrónikájába. A rafinált amerikai Fred Lorz tizenöt kilométert tett meg futva a maratonisták amúgy bő negyvenkét kilométeres távjából, majd kocsiba szállt, s miután kellő előnyre tett szert, újból nekieredt. A célba mosolyogva érkezett, de nem sokáig örülhetett, mert előkerültek a szemtanúk. Kizárták, örökre eltiltották (hogy egy év múlva felmentsék), s honfitársának, Thomas Hicksnek adták az aranyérmet. Az csak később derült ki, hogy a pótgyőztessel sincs minden rendben: őt speciel egy autóból tömték a verseny alatt sztrichninnel és brandyvel.
Az 1952-es oslói téli olimpián a gyorskorcsolyázók öltözőiben többször is fecskendőket és üres ampullákat találtak, de a kitartó nyomozás eredmény nélkül zárult. (Nem mellékes adalékként megjegyzendő, hogy az anabolikus szteroidokat már majd két évtizeddel korábban, 1935-ben felfedezték a kutatók.) Az '56-os melbourne-i olimpián az amerikai Harold Connolly nyerte a kalapácsvetést, de sikerénél lényegesen nagyobb visszhangot váltott ki hazaérkezését követő nyilatkozata: "Atlétacsapatunkban sokan voltak, akiknek az ülepe tele volt fecskendőstűk okozta sebek behegedt jeleivel. A sportolók túlnyomó részben hajlandóak mindent bevenni és a testükbe juttatni, feltéve, ha nem halálos, csak hogy tovább javítsák teljesítményüket."
A helyzet azóta nem sokat változott. Hacsak annyiban nem, hogy már négy évvel később megtörtént az első haláleset. A római kerékpárversenyen egy dán versenyző, bizonyos Knute Jensen lefordult a biciklijéről a 100 kilométeres országúti viadal célja előtt tizenegy kilométerrel. A kórházban már nem tudtak segíteni rajta. Az első, hivatalos közlemény szerint napszúrást kapott, a második kommüniké viszont arról számol be, hogy halálos dózisú amfetaminra leltek a szervezetében. A biciklisták a későbbiekben is gyakran kerültek a sporttörténet fekete lapjaira, az 1967-es Touron az angol Tom Simpson szintén életét vesztette. A Népsport az eset után a motiváció okát kutatja, s jegyzetírója így fogalmaz: "Doppingolj, csak rajta ne kapjanak! Nagyon erős ez az íratlan törvény, amely egyre-másra legyőzi az írottat. Lassan tragédiák sora áll mögöttünk, hiszen Simpson nem az első áldozat. Végre intézményesen kell eljárni azok ellen, akik ajzószert használnak, s akik önmaguk ellenségei."
Fenyegetőzésekkel, hangzatos nyilatkozatokkal, "most vagy soha"-szerű kiáltványokkal teli, mások mellett a keletnémet úszónők "bámulatos sikereitől", ám valódi robbanástól mentes időszak után következett el a szöuli olimpia, amelyet követően nem folytatódhatott volna minden ugyanúgy, mint addig, mégis folytatódott. A sokk Magyarországot is elérte, amikor kiderült, hogy két súlyemelő, az ezüstérmes Szanyi Andor és a negyedik helyezett Csengeri Kálmán megbukott. Az úgynevezett öntőmódszerrel, melynek lényege, hogy a doppingoló saját vizelete helyett egy "donorét" adja le mintaként. Ha nem veszik észre, nem lehet gond. Feltéve, hogy a donor "tiszta". Szanyiék esetében nem volt az.
De az 1988-as olimpián a világ nem velük törődött. A valahavolt leghangosabb doppingbotrány elterelte a figyelmet minden másról, még Kristin Ottónak, az NDK nagyasszonyának hat aranyáról is. Az atlétikai számok számában, a 100 méteres síkfutásban elképesztő, 9,79-es világrekorddal első, kanadai Ben Johnson előbb becenevet kapott az őt ajnározó világsajtótól (Big Ben), majd egy nap sem telt el, s ugyanez a média a sárba döngölte a fekete sportolót. A doppingteszt sztanozololt mutatott ki Johnson mintájában, s a magukat megcsalva érzőkön eluralkodott a bosszúvágy. A Montreal La Presse odáig ment, hogy "kiderítette", a villámlábú fiú nem is kanadai, hanem jamaikai. Johnson klubtársnője, Angella Issajenko nehezen viselte a kollégát ért megaláztatásokat, és hamarosan kitálalt: "Igen, szteroidokon éltünk, Ben, én és a többiek is. Dr. Astaphan biztosította a programhoz a szteroidokat, ő írta elő, és ellenőrizte az egész eljárást Charles Francis edző tudtával és ösztönzésével." Aztán a tréner is megszólalt, s alighanem a teljes igazságot tárta fel: "Ostobaság volt Johnsont megfosztani az aranyérmétől és a világcsúcsától. A feltételek egyenlők voltak: mindenki szteroidokon élt."
Az 1994-es római úszó-világbajnokság igazi unikum volt a maga nemében, abban a tekintetben legalábbis, hogy előbukkantak a semmiből a kínai úszólányok, és végigverték a mezőnyt. A 200 méter hát világrekordját amúgy máig tartó Egerszegi Krisztinát két számban is. Hetven ország követelte a nemzetközi szövetségtől, hogy végezzenek vérvizsgálatot a természetellenes fizikai állapotban lévő ázsiaiakon, ez nem történt meg. "Egér" legyőzője két év múlva megjelent az atlantai játékokon is, ám Kiss László szövetségi kapitány szerint nem lehetett ráismerni: "Feleakkorára töpörödött, azt hittük, valamilyen rejtélyes betegség kínozza."
A legújabb kori doppinghistória legizgalmasabb fejezeteinek egyike a témánkat tekintve is felejthetetlen athéni olimpiát megelőző THG-botrányról szól. A 2000-es évek elején egy mesterségesen előállított szteroid, a tetrahidrogesztrinon borzolta a kedélyeket, tekintve, hogy a szerkezetében végrehajtott változtatás miatt hosszú ideig kimutathatatlan volt. Aztán egy ismeretlentől postai küldemény érkezett az akkreditált Los Angeles-i laboratóriumba, ahol néhány hét alatt fölfedték a titkot. Világhírű atléták sora átkozhatta a feladót; Kelly White, Tim Montgomery, Chryste Gaines, Regina Jacobs, Dwain Chambers szerepelt a lebukottak első csoportjában, később az amerikai ikon, Marion Jones is a vádlottak képzeletbeli padjára ült. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság meghirdette a zéró tolerancia elvét, hogy aztán Athénban előbb a házigazda görögök, majd az új "dopping-nagyhatalom", Magyarország versenyzői miatt pironkodjék.
A hazaiak két futója, Kosztasz Kenterisz és Ekaterini Tanu el sem indulhatott a 2004-es játékokon, mivel nem jelent meg a nyitány előtt kötelezően kiírt doppingvizsgálaton, a három magyar súlyemelő (Gyurkovics Ferenc, Kecskés Zoltán, Kovács Zoltán), na meg a két, egyébként aranyérmes dobóatléta (Annus Adrián, Fazekas Róbert) más-más okból foglalt helyet a szégyenpadon. A minden részletében azóta sem tisztázott ügyfolyam hónapokon át tematizálta a magyar sajtót, ám a szekérderéknyi újságcikk, tévé- és rádióriport sem csalta ki versenyzőből, edzőből, sportvezetőből, bárkiből, hogy "elismerem, az én saram".
A legközelebbi múltban doppinggyanúba keveredett az ausztrál úszócsoda, az idén márciusban Melbourne-ben rendezett vb előtt visszavonulót fújó Ian Thorpe, a hétszeres Tour-első Lance Armstrong, a francia körverseny tavalyi győztese, Floyd Landis, a sportág nem kevésbé ismert további klasszisai közül Jan Ullrich, Ivan Basso, Bjärne Riis, és a sor véget sem ér...
Láthatjuk: a dopping éppen olyan, mint a magyar futball. Minden kudarc, csalódás és bukás után azt hisszük, hogy már nincs lejjebb. Magunknak köszönhetjük, hogy újból és újból elkövetkezik a keserű felismerés. A napokban azt olvashattuk például, hogy az Egyesült Államokban egyre több ifjú baseballjátékos műtteti meg ép könyökét a jobb produkció, a nagyobb dobóerő reményében. Ők már a teljesítménynövelés új, a korábbiaktól eltérő műfajú, korlátok közé végképp nem szorítható korszakának gyermekei. Semmi kétség, a "klasszikus" doppingolás kimúlóban, valami mást kell hát kitalálni, s amíg a legjobbak zsebébe zsákból öntik a pénzt, nincs ok a bizakodásra: a lelemény sem fogy el.
Ha nem így volna, akár az is lehetne a zárómondat, hogy minden idők legkiábrándítóbb Tour de France-a egyszersmind a sporttörténet legreménykeltőbb versenye volt.
