Attól, hogy nem írunk róluk, még vannak. Mármint a városszéli óriáskonténerek, a fogyasztás fémlepény templomai, a felnagyított pénztárgépek, azaz a multilerakatok ma már városkapukként üzemelő dobozépítészete.

Persze írunk róluk, de csak így mellékesen. Ki sem fejtjük, ahogy fentebb, a ciki és az esztétikai borzalom szinonimái maradnak, miközben az emberek - és itt nem forradalmi, még csak nem is nemzeti-konzervatív minőségükben, csupán a kapitalizmus fogyasztóilag izgatott polgáraiként - rendszeresen látogatják őket.

Az emberek - azaz mi is. A kereskedelem ipari épületei ezek, vásárlásgyárak pőre ipari anyagokból, mi pedig háborgunk, mert a pénztárgépek zakatolásához valami szemérmesebb díszletet társítunk. Ilyen helyeken mindig az az ember érzése, többségük még a tervezője szerint is csak kvázi épület, és pofátlanul nyílt célratörésük valamiért felháborító - mindenesetre semmiképpen sem vethetők össze mondjuk egy, az évtizedek által patinásított középülettel vagy belvárosi irodaházzal.

Na most, ehhez képest van ez a diósdi hipermarket. Nem a város szélén (bár itt kicsit minden a város széle is), a régi hetes út mentén, az egykori sporttelep helyén. Körülötte családi házak, mégsem vágja őket agyon, sőt irdatlan tömbje ellenére is mintha képes lenne kicsit meg is emelni a környezetét.

De miért? Elég csak hatalmas szitázott gyümölcsfotókkal feldobni az út melletti hosszú oldalfrontot? Mondjuk egy kerti asztal színes/vidám viaszosvászon abroszát juttatja eszünkbe, és a példánál maradva valószínűleg pontos is a kalibrálása: nem akarja nagyképűen valami "komolyabb" épületnek hazudni magát, de nem akar tucat-alukonténer sem lenni itt, a településen belül. És persze ez a több lépéssel igényesebb fazon illett a cég új terjeszkedési imidzsébe - különben nem kérnek fel valódi építészeket a tervezésre.

Sajtos Gábor és kollégái eleve megemelték némileg az épületet azzal, hogy hosszanti szárnyát a lejtős telken pillérekre állították. Ez a kimagasodás indokolja a főbejáratnál azt a fénnyel teli köztes teret, amelyen át a parkolókból mozgólépcsőkön az áruháztérbe juthatunk. A bejárat természetesen a cég intenzív pirosában virít, ami viszont igen jól mutat a főtömb grafitszürkéjével - miközben világosan a homlokzatra viszik a különböző funkciókat, és azok magától értetődően szervesülnek is. (Igaz, nekem a találkozásnál is megtartott téglabetétek nem hiányoztak volna.) Ha szemben állunk vele, balra, az út mellett a szupermarket kilencezer négyzetméteres bevásárlótere az épület arcával, jobbra a raktárszárny minimalista hullámlemez borítással, és a kettő találkozásából csiszolták össze a főbejáratot. Finom apróságok a kiszolgálórész diszkrét hátraléptetésével, a fehér cölöpökkel, a homlokzat ki- és beugrásaival.

De távolodjunk el egy kicsit újra azért a bizonyos "első pillantás első benyomása" kedvéért. Mit üzenhet ez az új, városi market? "Na, újabban ezek is komolyabbnak akarnak már látszani", vagy "ha már idetelepültek, úgy gondolták, ma érdemesebb valami pofásabb, osztrák fazont felvenni"?

Az összkép mindenképpen az, hogy ez valamiért komolyabb. Az épület még a többszöri költségvetés-kurtítások ellenére is elegánsabb, nem az atlétatrikós vásárlásimázst sugallja - és semmiképpen sem azt, hogy a szebb egyszerre jobb is lenne. Mert egy bevásárlóközpontban a szép csak úgy lehet hatóerő, ha hasznos is. Ha a lejtésből adódó alsó szintre fedett parkoló kerül, ahol nem forr hatvanfokosra a napon hagyott autó, és ahol egy gyógyszertár is befér a boltok közé.

És akkor - a szokásos fordulattal - még be se mentünk vásárolni, pedig...

Nem akarja valami "komolyabb" épületnek hazudni magát, de nem akar tucat-alukonténer sem lenni