na jó, esetleg a Tiszáig mégis, de csak az elhorgászgatás miatt, ott én el bírnék szöszölni, ladikozgatni föl-alá, hetekig, jobb kikapcsolódás nem kell, ugye, tessenek tanulmányozni az úgynevezett magyar horgászírók munkásságát, a hétköznapok zaja, a rohanás, a sok gond, a baj, a keser mind a gáton kívül marad, azon belül meg csak bukolika (képzavar) és merő egy panteisztikus orgazmus, ja meg szemét, mert mostanában, évek óta, szegény Tisza is úgy néz ki, mint egy szeméttelep, szóval, amikor az osztrák szmötyi ellen tetszenek tiltakozni - nagyon helyesen: be kell tiltani a bőrnadrág emlékét is! -, meg verespatakolni, szintén nagyon helyesen, akkor tessenek egy keveset törődni azzal is, hogy nem dobálunk pillapalackokat, használaton kívüli hűtőszekrényeket és autógumikat természetes vizekbe, és akkor a kommunális szennyvízbe ne is menjünk bele, na mindegy, bővebben majd legközelebb, az a lényeg, hogy elhorgászgatnék én itthon, eszem ágába, nem lenne menni sehova se, de aztán mindig akad valaki, aki elrángat ide vagy oda, pár napra, és akkor mindig be kell látnom, hogy nehéz olyan úgynevezett turisztikai célpontot találni, amely ne lenne kevésbé idegesítő a lángoktólöleltnél, ahol gyatrább minőségű lenne a mindennapi élet. Most épp Barcelonába rángatódtam (és sajna ilyen dolog a heti megírórovat: ha szabadság van, akkor szabadság van, akkor is írni kell, és hát akkor nincs mese, illetve csak mese van, szabadságmegírás valamilyen formában), ahol többnyire csak ettem és járkáltam, találkoztam például életem legjobb sonkájával: zsír- és izomszövetet tökéletes arányban, egymásba szinte átdolgozódva, olyan diós érlelési aromákkal, hogy meg kellett könynyezni, és már azért is sírásra görbül az ember szája, mert erre az élelmiszer-ipari csodagyerek pozícióra egy darabig mi pályáztunk Európában, persze csak a saját fejünkben benne, mert a csodagyerekről hamar kiderült, hogy buta és lusta, a spanyolok meg (a katalánokról nem beszélve) agyonverték a világot sonkában, a Jabugo Ibérico úgy aránylik a legjobb pármaiakhoz, ahogy Lionel Messi Priskin Tamáshoz. De ezeknek a spanyoloknak mostanában minden sikerül, harminc éve még Európa szegényházában voltak ők is, mint az írek, mostanra meg nemcsak sonkában és borban klasszisok, de a divattervezőik is ott vannak az olaszok nyomában, a séfjeik a franciákéban, építészetben meg más dizájnokban meg már száz éve hasítanak, most ráadásul ott van mögöttük majdnem félmilliárdnyi spanyol ajkú népesség, s a világ legerősebb országa pedig éppen mostanában válik spanyol anyanyelvűvé.

Hírünk és helyünk a világban című minianekdot: ötnapi szüntelen járkálás, bolt- és piaclátogatás (a barcelonai La Boqueria piacon a világ leghíresebb piaci étkezdéjének megtekintése: öt négyzetméter és hét szék, plusz világhír, Juanito Bayen, a tulaj, egy Beckham-frizurás Antal Imre, aki olyan elánnal intézkedik a pult mögött, mintha torpedórombolón parancsnokolna), szóval legalább félezer különböző kereskedelmi egység szemrevételezése során mindössze két darab magyar termékkel sikerült találkozni. Az egyik termék természetesen a tokaji aszú: a Laviniában, Spanyolország legnagyobb borkereskedésében találtam néhány palack Oremus aszút. (Ez nem nagyon meglepő: a Tokaj Oremus tulajdonosa a Vega Sicilia spanyol szuperborászat. A Laviniában Ausztriának külön polca van, Dél-Afrika vagy Új-Zéland borvidékenként is megjelenik, az Oremus aszúk viszont a Sauternes (bordeaux-i, a tokajihoz kicsit hasonló édesbort termelő borvidék) felirat alatt voltak. A másik magyar termék a Lemezárugyár játéka, amit egy valószínűleg leginkább gyűjtőknek árusító bádogjátékokra szakosodott boltban láttam: párhuzamos bádogsíneken bádogmozdony húz-tol kis Áfor feliratú bádogtartálykocsit.

Most kéne kijönni a felhúzható olajmaffiózóval és korrupt vámtisztviselővel, hátha az lesz a mi Ibérico sonkánk.