Bár jobbára csak a hivatal illetékesei nyilatkoznak, azért az egy-egy cikkben, fórumon, név nélkül megszólaló, vizsgálat alá vont adózók, vagy az ilyen ügyekkel foglalkozó ügyvédek történeteiből arról is benyomást szerezhetünk, mit takarnak ezek az ellenőrzések valójában.

Azt nem vitatja senki, hogy a feketegazdaság visszaszorítása és az adózási fegyelem javítása mindannyiunk érdeke, mint ahogy azt sem, hogy a vizsgálatok lefolytatása a revizorok törvény adta kötelessége. A jogszabályi hátteret sem az APEH kreálja, a hivatalnokok csak jogalkalmazóként végrehajtják a rájuk rótt feladatokat; foltozni kell a büdzsét, mindegy, milyen áron. A rendőrök is megbüntetik a gyorshajtókat, még ha véletlenül felejtették is ott az útépítők a harmincas táblát.

Az adózás rendjéről szóló törvény (Art.) vagyongyarapodási vizsgálatokkal kapcsolatos szakasza tavaly egészült ki azzal a bekezdéssel, amelyek a jelenlegi vizsgálatoknak megágyaztak. A vonatkozó jogszabályi rész nagyjából arról szól, hogy ha az adóhatóság megállapítása szerint az adózó vagyongyarapodásával és az életvitelére fordított kiadásokkal nincs arányban a megszerzett jövedelme, akkor az adóhatóság az adó alapját is becsléssel állapítja meg.

Ez esetben az adóhatóság megbecsüli, hogy a vagyongyarapodás és az életvitel fedezetéül a magánszemélynek milyen összegű jövedelemre volt szüksége. Az eltérést meg az adózónak kell hitelt érdemlő adatokkal igazolni. Ha ez nem sikerül, akkor az adóhatóság a különbözetre adóhiányt állapít meg, késedelmi pótlékkal és bírsággal együtt.

Mindez így leírva korrektnek és igazságosnak tűnik, mivel első olvasatra nem világlik ki egyértelműen az adózó kiszolgáltatott helyzete, ugyanis a bizonyítási teher megfordult. A hivatal „megbecsüli”, hogy mekkora jövedelemmel kellett volna az adózónak rendelkeznie, és az adózónak kell bizonyítania hitelt érdemlően, hogy a vizsgált időszakban – akár öt évvel azelőtt – legálisan szert tehetett az adott összegre.

Volt pénze megvásárolni öt évvel korábban egy használt Suzukit, háromszázezer forint tagi kölcsönt adni a családi vállalkozásának, vagy elutazni télen a tunéziai tengerpartra. És amíg az adózónak csekély lehetősége van vitatni az APEH jövedelembecslésének „életszerűségét”, addig a hivatal az adózó által prezentált bármilyen bizonyítékot lesodorhat az asztalról életszerűtlenségre hivatkozva. Holott az „életszerűség” fogalma nem jogszabályi kategória, egyetlen érdemi jogszabályba nem találunk se meghatározást, sem iránymutatást az életszerűség kritériumaira.

Persze nyilvánvaló, hogy sokan próbálkoznak mindenféle trükkökkel. A pálmát minden bizonnyal az a férfi viszi el, aki azt nyilatkozta, hogy tíz évvel ezelőtt hullarablás volt a hobbija, és így halmozta fel a vagyonát. De nem ezek a védekezések a jellemzőek. A vizsgálati gyakorlat szerint az sem életszerű, hogy az adózó azóta elhunyt édesanyja látra szóló takarékkönyvben tartotta a pénzét, és miután kivette, a fiának odaadta készpénzben.  Miért nem a számlájára utalta, kérdi ilyenkor az APEH, holott tudvalevő, hogy milyen az idősebb korosztály viszonya a bankokhoz. Az ügyvéd által ellenjegyzett magánjogi szerződések sem életszerűek a gyakorlat szerint, ha nincs mögötte banki pénzmozgás.

Holott semmi sem írja és írta elő, hogy pénzt csak átutalással lehet kölcsön adni, és minden ilyen ügyletet duplán bizonylatolni kell. A mindennapi élet olyan dokumentálását kérhetik számon egy bármi okból, akár véletlenszerűen ellenőrzésre kiválasztott személyen, amire az állampolgárok többsége nincs és főleg nem volt felkészülve.

Tegyük hozzá, felkészítve sem. A legszomorúbb hozadéka ezeknek a vizsgálatoknak, hogy az APEH számít a lakossági bejelentésekre is, számos eljárás névtelen bejelentés alapján indult. Ez az ügyes húzás régi, beidegződött reflexet varázsolt elő egyesekből. Az egyik szegényebb észak-keleti megyében állítólag külön sportággá fejlődött a szomszéd, a kellemetlen ismerős, a volt tanár stb. feljelentése, olyannyira, hogy a hivatalban kapacitás hiányában nem győzik iktatni a névtelenül beküldött irományokat.

Csak remélni merem, hogy ezekkel a fejleményekkel nem számoltak azok, akik ezt az új procedúrát kiötlötték, és nem tudatosan csuklóztatják azokat a peches adózókat, akik a vizsgálati körbe bekerülteket. Korábban nem tisztázott jogszabályok, lebegtetett előírások utólagos számonkérése alapjogokat sért. Főleg egy olyan adójogi környezetben, ahol egyes előírások értelmezésével a szakemberek is küzdenek, és az APEH minden további nélkül hoz saját iránymutatásával ellentétes határozatot, arra hivatkozva, hogy az iránymutatás nem jogforrás.

A büntetőjog ismeri a „nullum crimen sine lege” elvét, ezzel szemben az adóhatóság minden további nélkül hozhat súlyos, egyének és családok további életére kiható szankciókat, amelyek súlyosabbak lehetnek, mint egyes büntetőjogi szankciók. A rekordösszegű bírságok mellett gondolok például az útlevél bevonásának lehetőségére bizonyos mértékű adótartozás esetén. Ráadásul hiába fordul a másodfokú határozat ellen a megbírságolt adózó, a bírósági eljárásnak nincs automatikusan felfüggesztő hatálya a végrehajtásra, csak ha a bíró úgy dönt.

Ha viszont a törvényhozók számoltak ezekkel a következményekkel, akkor végtelen nagy cinizmus ez egy olyan politikai elit részéről, melyben képviselők, miniszterek, pártelnökök olyan „életszerű” történetekkel igazolják vagyongyarapodásukat, amelyeket nemhogy egy APEH-ellenőr, hanem egy tízéves kisgyerek sem vesz be.

Miért nem lehetett ezt a rendszert úgy megkonstruálni, hogy az úgynevezett adóamnesztia égisze alatt húznak egy vonalat: innentől kezdve tessenek ezekre a körülményekre is figyelni, magánszemélyként is mindent lepapírozni, kölcsönöket csak utalgatni, csekkeket gondosan megőrizni, mert az adóellenérzéseknél ezeket mind figyelni fogjuk?

Arról nem is beszélve, hogy ha nem tisztázzák megnyugtatóan a jogszabályi környezetet, a mindenkori hatalom kezében veszélyes eszköz lehet az adóhivatal. Folyamatosan fenyegetettség alatt tartani az állampolgárokat errefelé mostanában nem divat, ez a diktatúrák stílusa. Ez nemcsak a jogbiztonságot, hanem az állampolgárok mindennapi létezésének biztonságát is veszélyezteti. Merem remélni, hogy nem ez az egyik hallgatólagos cél.

A szerző ügyvéd