Üdvözlünk a BBC-nél!
Az első üzenet új e-mail címemre tüntetésre invitál a Bush House elé. "Free Allan Johnston!" feliratú táblákkal állunk némán, hogy engedjék szabadon 90 napja elrabolt "kollégánkat". Még nem érzem magam ide tartozónak, de a belépő kártyámról büszkén mosolygok magamra, lám, itt vagyok a cégnél, amely a világ összes újságírójának etalon, amelynek három betűjét elismeréssel ejti ki a fél világ: bi, bi, szi.
Producer vagyok egy napi magazinműsornál, amely hétköznapi történeteket mutat be a hírek mögött. Szinte mindenkit producernek hívnak, aki nem műsorvezető. A producer témát keres, háttéranyagot és kérdéseket ír, felhívja az interjúalanyt, stúdiót foglal, szerkeszt, vág stb. Hétfőn Thaiföldre telefonálok egy lány miatt, aki tizenhét évesen tíz évet kapott, mert kábítószerrel üzletelt, de a börtönben megtanult bokszolni, világbajnok lett, szabadon engedték. Kedden a szerkesztő kezembe nyom egy cikket a The Guardianból, amelyben az indiai teaipar hanyatlásáról van szó, mondván, hogy keressek valakit, akit elbocsátottak, hátha akad érdekes emberi sors a gazdasági hír mögött. Kiderül, hogy az elmúlt években több százan haltak éhen, mert nem kaptak másik munkát. Szerdán Hongkongot hívom. Csütörtökön egy amerikai katonát kell előkerítenem, aki éhhalál szélén álló gyerekeket talált egy iraki árvaházban. Este megfordul a fejemben, vajon hány külföldi hír lehetett otthon fél hétkor a híradóban. Jó eset, amikor három. Hallgatom a "mi" adásunkat: öt téma öt kontinensről.
Vannak lazább napok. Ilyenkor átmetrózom a televíziós épületbe. Megnézem a newsroomot, ahova a hírek érkeznek. Több száz ember egyetlen légtérben, mint egy különös tájék, mintha hangyaboly uralná. Minden asztalon két-három televízió. Az egyiken a négy komoly hírügynökség friss hírei egyszerre, osztott képen, a másikon a négy nagy hírtelevízió adása, a harmadikon az újságíró saját anyaga, amit éppen vág.
Meglátogatom a Hardtalk című interjúműsor szerkesztőségét. Alastair Campbell a vendég, aki tíz éven át dolgozott Tony Blair volt miniszterelnöknek mint spin doctor (kampányspecialista, aki eladja a politikust valamennyi gondolatával és politikai manőverével együtt). Campbell a kabinet egyik legbefolyásosabb embere volt, most megjelent naplója a Harry Pottert követi a toplistákon. Tudja, hogyan kell kijátszani az újságírókat. Munkája abból áll, hogy játszik a médiával. Úgy csepegteti a híreket, hogy az jelenjen meg, és úgy jelenjen meg, ahogyan ő akarja.
A riporter már a legelején elszúrja. Gordon Browntól (a mai kormányfőtől) idéz valamit, amit valójában Blair mondott. Campbell üdvözült mosollyal lovagol a hibán percekig. Az interjú után a riporter fogja a fejét, az értekezleten szabadkozik, a többiek pedig viccet csinálnak az egészből, tíz perccel később már az egész szerkesztőség saját magán nevet.
Este találkozhatok Jeremy Paxmannel, aki a Newsnight című napi politikai műsort vezeti. E-mailemre három percen belül válaszolt. Sok politikus nem vállal beszélgetést, ha ő a riporter. Pedig kecsegtető a presztízsnövekedés, amit egy jól sikerült interjú jelent Paxmannel. De kínos vele rosszul szerepelni. Negyven szerkesztő dolgozik azon, hogy ne lehessen kizökkenteni. Az adás vége este fél 12-kor, utána rövid értekezlet. - Ilyenkor már ne metrózz! - mondja egy producer, s a cég pénzén nekem is taxit rendel.
Másnap a Bush House kulturális szerkesztőségében folytatom a gyakorlatot. A Live Earth szuperkoncert kapcsán kiderül, micsoda zűrzavart is képes produkálni ez a 25 ezer embert foglalkoztató gépezet. Minden második műsor ugyanazzal a sztárral akar interjút, de nem beszélik meg egymással, az interjúalany ügynöke tombol: egyszerre 25 felkérés ugyanattól a cégtől, a 25 műsor mind magáénak akarja az exkluzív beszélgetést. Negyedórás vitát ülök végig az egyik stúdióban, aztán telefoninterjút rögzítünk egy Svájcban élő íróval, a négy fejhallgatóból három nem működik, a műsorvezető fél percig egyszerűen nem hallja interjúalanyát, az üvöltöző főszerkesztő egyszer csak rám néz, széttárja a karját és csak annyit mond: Welcome to BBC! (Üdv a BBC-nél!)
Másnap kiküldenek London utcáira egy diktafonnal, keressek külföldieket, kérdezzem meg őket, mit tudnak a Live Earth koncertről, aztán vágjak a válaszokból kétperces montázst az Al Gore-ral (a Clinton-kormányzat alelnökével) tegnap előre felvett interjú elé.
Péntek délután azzal jön a szerkesztő, hogy a montázst átvette több más BBC-műsor is, tízszer lesz hallható a hét végén, ez úgy 80 millió hallgatót jelent. Na, gondolom, az Aldwychen hazafelé azért még senki sem kér autogramot. Lehet, hogy csak azért nyegléskedem, hogy a büszkeségtől ne durranjon szét a keblem.
Bárhogy is, a neten átböngészem a magyar lapokat. Az ÉS-ben Kósa Lajosról olvasok, Leonardo nemi identitásáról beszél, a Demokrata cigányozik, a Magyar Nemzet kormányt buktat, a Népszabadság Horn Gyula kitüntetéséről szavaztat...
Másnap a Bush House-ban délelőtt Peking, délben Velence, délután Washington a vonalban. Mire megszoknám, Pesten leszek.
