Beethoven összehúzza, de nem sokszor. Leginkább akkor, amikor Asztalos Bence a 9. szimfónia negyedik tételében, a nagy pillanatban dalra fakad, amitől a nagy pillanat megszűnik nagynak lenni, mert az énekes mintha egy fél pohár vizet tartogatna a torkában, úgy gurgulázik. De hát ki akarna meghallani ilyesmit egy ilyen előadás utolsó tételében?

Nem mintha szem nem látott, fül nem hallott volna ehhez foghatót. Számomra az első tétel elröpült a semmibe, mert a Házavatás-nyitány nem volt elegendő ahhoz, hogy átszokjak a szabadtéri akusztikához. Nem a madarakról meg a vonatokról van szó, mert azok egyáltalán nem zavaróak, hanem magáról a nyílt térről, amelyben nem áll össze a hangzás, elvesznek a fagottok, és a vonóskar tömbje helyett valami furcsa, ipari hanghatás keletkezik. Nem azt halljuk, ami a hegedűsök öszszességének szándéka lenne, tehát egy körülbelül pontos hangot, amelybe esetleg belezavarnak a hibázók, hanem mindenki külön játszik valamit, amelyből a közönségnek kell megéreznie, hogy mi is lenne a kívánatos. A hibák így többnek tűnnek és súlyosabbnak hatnak, mert a mű meghallását teszik nehezebbé.

Talán. Mert az első tétel kódájában mintha helyére döccenne minden, élni kezd a zene, és Kocsis Zoltán nem is engedi köhögni, mocorogni a hallgatóságot, rögtön megy tovább, és kezdődik a Beethoven-kalandtúra, amelyet hiába jártunk meg már százszor, mégis új, hiába tudjuk, mi lesz belőle, mégis úgy tudunk rajta végigmenni, hogy mindig meglepődünk, és hogy végig kíváncsiak vagyunk: mi fog ebből az egészből kisülni. Általában véve is pompás állapot, de különösen alkalmas a 9. szimfónia két utolsó tételéhez, a lassú fejlődéséhez, az Örömóda kialakulásához és variációihoz, így aztán hiába húzogatja Beethoven a szemöldökét, ebbe a történetbe a csúnya hang is belefér, ahogy a rezek hörgése is, nagyobb dolgok történnek ennél, ott vagyunk, ahol létrejön a zene, keletkezik és újrateremtődik, nem az Európa-himnusz szól, meg a csengőhangok eredetije, hanem azt éljük át, amit az ősközönség, a bemutatón hüledezők. Nem is Kocsisról vagy a zenekarról beszélünk a koncert után, hanem Beethovenről, hogy miket talált ki már megint. Még halványan sem merül föl az a megszokott téveszme, hogy Kocsis Zoltánt hallottuk, aki ma este éppen Beethovent vezényelt, mintha a karmester lenne itt a központi figura, aki szerencsés szeszélyből, és a martonvásári hagyományoknak megfelelve magához emelte volna a szerzőt. Attól még ott van a nevük, nagybetűkkel, de a Kocsis Zoltán is, meg a Nemzeti Filharmonikus Zenekar is, meg az énekkar és összes szólista is mind ugyanazt jelenti: 9. szimfónia.

Azt akartam mondani, hogy előadó ennél többet nem tehet a szerzőért. De hát nem ő a címzett. Úgyhogy maradjunk annál, ami minket illet: előadó ennél többet nem tehet a közönségért.