A döntő politikai tény az, hogy a bizottság korábbi, republikánus többsége csak idén januárban adta át a meghallgatások lehetőségét az új, demokrata párti többségnek. Így történhetett meg, hogy a demokrata Tom Lantos irányítása alatt tavasz óta tervezték a közép- és kelet-európai térséggel foglalkozó meghallgatást.

A leegyszerűsítés példája az, ahogy Aczél (aki Lengyelországról például tud árnyaltan írni) meg sem említi, hogy a bizottság által felkért három szakértő gyakran egymással szemben álló elemzést írt - s éppen ez az, ami még Bush elnök kormányzása idején is oly vonzó az amerikai demokráciában. Aczél viszont úgy ír, mintha a "honatyák és szakértőik" mindenben egy véleményen lettek volna. Azt írja például, hogy Amerika "kiszolgáltatta" a térséget "Nyugat-Európa nacionalista vezetőinek" és "(ez a lényeg) Oroszországnak." Mivel én voltam a három meghívott szakértő egyike, hadd korrigáljak: pontosan az ellenkezőjét írtam és mondtam annak, mint amit Aczél mindanynyiunknak tulajdonít. Én azt írtam, hogy bár Putyin új tekintélyuralmi ambícióira valóban oda kell figyelni, de a veszélyt nem szabad eltúlozni. Nyugat-Európa nacionalistáiról egy szót sem szóltam vagy írtam, de - pont ellenkezőleg - üdvözöltem az Európai Unió aktív és hasznos tevékenységét.

Aczél szerint a "honatyák és szakértőik" a térség kedvezőtlen jelenségeit Amerika "hanyagságának a számlájára írják". Igaz, Amerikát és európai szerepét valóban pozitívabban ítélem meg, mint Aczél, és hanyagságát fájlalom. Ám tanulmányomnak több mint kétharmada a térség belső fejleményeivel foglalkozik, anélkül, hogy Amerikát szóba hozná. Ha figyelmesebben elolvasta volna a bizottság számára készített dolgozatomat, láthatta volna, hogy ellenzem a cseh és lengyel rakétatelepítést, de mégis azt sejteti, hogy ebben is mindenki egyetértett. Még szép, hogy nem írja, hogy az iraki háborút is mindenki támogatta (én az első naptól kezdve nyilvánosan - a Népszabadságban is - elleneztem). A probléma az, hogy Aczél csupán egyetlen Amerikát akar észrevenni, s ez a Bush kormány Amerikája. Miképpen lehetséges, hogy egy világlátott külpolitikai szemleíró csak azt veszi észre, amit akar, és nem azt, ami van? Ez nem egy szónoki kérdés! Míg a KGB-s Putyin elvtársról egy rossz szava sincs, a hidegháborúról is úgy ír, mintha azt Amerika kezdeményezte volna.

Az utolsó paragrafusban ki is lóg a lóláb: ott ír Aczél arról, hogy a mai amerikai külpolitika a "ťféken tartásŤ vagy ťvisszaszorításŤ hidegháborús doktrínáinak fölmelegített változata". Egyrészt ma nincs igazi "féken tartás" (containment), pláne "visszaszorítás" (rollback), elvégre Putyint Bush elnök négy hete fogadta Kennebunkportban. Másrészt viszont mintha a "féken tartás" politikája mindig is káros lett volna! Elismerem, nem volt mindig hathatós, nem volt mindig ügyes, sok-sok hiba ragadt hozzá, de vajon nem játszott-e nagy - talán döntő - szerepet Amerika és a féken tartás politikája abban, hogy a Szovjetunió végül is megbukott és Magyarország ma független és szabad? Nem kéne egy kicsit differenciáltabban írni a múltról is és a jelenről is - s ezen belül Amerika szerepéről?

A vezércikk utolsó mondata így hangzik: "Megértük, hogy megint a szovjet időkből való sémák közé szorítanak minket." Igen, Amerikában vannak ilyen képviselők és ilyen elemzők is. Én viszont úgy látom, hogy Aczél Endre az, aki a szovjet időkből való sémák közé szorítja Amerikát.

Charles Gati

Charles Gati szakértői jelentését elolvastam. Elemzését pontosnak és árnyaltnak találtam.

De a cikk, amelyet megírtam, nem erről a dolgozatról szólt, holott a szerző kétségkívül megérdemelte volna az elismerést. Csakhogy tartok tőle: az ő gondolkodásmódja nincsen többségben se az elemzői, se a politikusi körben. Fordítok: inkább kisebbségben van. Hiányzanak belőle azok a lapidárisan agresszív fordulatok, amelyeket én az általam hallott politikusok megszólalásaiban felfedeztem. Sőt e téren nem tennék alapvető különbséget demokraták és republikánusok között. A hidegháborús párhuzammal pedig azért álltam elő, mert több mint nyugtalanítónak tartom azt a fajta bizalmatlanságot, nem is bizalmatlanságot, hanem nyílt rosszhiszeműséget, amellyel a Bush-kormány és az amerikai politikai elit (de nem Gáti, a szakértő tudós) a "feléledt" Oroszország szinte minden lépését kíséri. Nyugtalanságom annál is nagyobb, mert a másik oldalon szinte ugyanezt látom. (Plakátokról III. Sándor birodalmi ábrándjai virítanak, Putyin szaporítani akarja kémeinek számát stb.) Nem szeretnék olyan világban élni, ahol a "kicsiket", amint az pár évtizede szokásban volt, aszerint kategorizálják megint, hogy a "jók" vagy a "gonoszok" oldalán állnak. Nem szeretném megérni, hogy azt a Magyarországot, amelyik az oroszokkal normális és jövedelmező üzleti kapcsolatokat próbál ápolni, a "gonosz" trójai falovának tekintsék és a színfalak mögött erős szavakkal kísérelnék meg áttolni az "egyigaznak" tekintett oldalra. Van okom a gyanúra. Mindehhez a higgadtan elemző Charles Gatinak semmi köze. A politikát, fájdalom, nem ő csinálja.

Aczél Endre