A miniszterelnök-pártelnök lényegében azzal az indoklással kérte elődje kitüntetését, hogy a most 75 éves politikus történelmi érdemeket szerzett a magyarországi és a kelet-közép-európai rendszerváltások elősegítésében. Sólyom - indoklása szerint - ezt "nem szeretné vitatni". Az ő hivatkozásának alapja 1956, de még inkább Horn mai álláspontja 1956-ról. Ötven éve Horn a munkás-paraszt kormány karhatalmának tagja volt. A karhatalmisták, vagyis a pufajkások jelentős szerepet játszottak abban, hogy a szovjet (újra)bevonulás után a forradalmi tevékenységet mindenütt elfojtották. Ehhez képest Horn tavaly is, idén is úgy nyilatkozott, hogy a karhatalmisták a törvényes rendet védték, mert köztörvényes bűnözők garázdálkodtak az utcán, hasonlóan 2006 őszéhez. Ez a verzió némely esetben reális lehetett, ám a karhatalmisták fő feladata nyilván nem ez volt. Ahogyan a Kádár-kormány sem a "törvényes rendet" állította helyre az 1956 októberét-novemberét követő hónapokban és években. Ide tartozhat az is, hogy Horn nemrégiben szociáldemokrata politikusnak minősítette Kádár Jánost.

A köztársasági elnök szerint mindez olyan politikai véleménynyilvánítás - amelynek jogát senki sem vitatja el a volt miniszterelnöktől -, ami nem egyeztethető össze az alkotmány alapelveivel. Az 1989-ben kikiáltott köztársaság az '56-ban a forradalmárok jó része által célul kitűzött függetlenségi és demokratikus célok beteljesítője. Sólyom indoklása szerint olyan személy nem kaphat magas kitüntetést, aki 1956-ban nemcsak hogy az ellenforradalmárok pártján állt, de ezt a szerepét a mai napig sem tartja kifogásolhatónak. Még akkor sem, ha ugyanez a személy nem csekély mértékben hozzájárult a békés és demokratikus rendszerváltáshoz.

A szocialisták minden szinten és fórumon kérték Horn Gyula kitüntetését. Álláspontjuk hátterében lényegében ez állt: az MSZP rendszerváltó párt, rendszerváltó vezetői voltak, ezt kell elismerni a kitüntetéssel. A tárgyalásos rendszerváltás egyik lényeges folyománya azonban, hogy a szereplőknek van múltjuk, van rendszerváltás előtti élettörténetük, amelyhez valahogyan viszonyulni kell.

A volt miniszterelnököt személyes motivációk is vezették a karhatalomba. Bátyja a forradalom idején, a forradalmárok keze által halt meg. Részben a személyes gyász vihette a pufajkások közé, s ezt nincs jogunk bírálni. Ám ettől még Horn, az államférfi elismerhetné: a karhatalmisták elsősorban nem a "közrend" fenntartására voltak hivatottak. Ha ezt megteszi, akkor határvonalat húz saját tragédiája és részben ennek nyomán vállalt karhatalmista szerepe, illetve a demokratikus politikus közé. Horn azonban nem állította - amit az MSZP frakcióvezetője állított róla -, hogy "1956-ban a rossz oldalon állt", mert valószínűleg nem így gondolja. Életútját tiszteletre méltó módon nem tagadja meg. De ebből még nem következik, hogy ezt az életutat másoknak is tisztelniük kell.

Az 1956-os szerep át nem értékelése mellett Horn számos interjúban hangoztatta: az 1970-80-90-es években "nem volt alternatívája" annak, amit tett. Ezek a kitételek pedig nyitva hagynak egy lehetőséget. Nevezetesen, hogy Hornt nem kizárólag a demokratikus meggyőződés, hanem pragmatikus gondolkodása tette rendszerváltó politikussá. Látta, mire van szüksége az országnak és a rendszernek (nagyobb külpolitikai mozgástér, diplomáciai nyitás, majd politikai váltás), s nem állt ellen az idő szavának. Ez kiváló helyzetfelismerésre, politikai okosságra utal. Ám nem jelenti azt, hogy Horn kizárólag elvi meggyőződésből, akár személyes kockázatot vállalva vált a "szociáldemokrata" Kádár hívéből rendszerváltó politikussá.

A legutóbbi időkben épp a kitüntetésre javaslatot tevő Gyurcsány Ferenc beszélt arról: az MSZP nem lehet egyidejűleg Nagy Imre és Kádár János pártja. Horn nem lát problémát életútja folyamatosságában. Gyurcsány vagy-vagy típusú mondatai viszont választást írnak elő. Amikor épp Gyurcsány kitüntetésre terjeszti fel Horn Gyulát, akkor ebből a vagy-vagy pozícióból lép vissza. Fokozva azt a történelmi-ideológiai zűrzavart, amit az idéz elő, hogy egyidejűleg tekinti politikus elődjének Nagy Imrét, Bethlen Istvánt és Martinovics Ignácot, s nem érezte problematikusnak a Fiatal Baloldal Guevara-fesztjén történő fellépést sem. A miniszterelnöknek legalábbis sejtenie kellett Sólyom véleményét a kitüntetés tervéről. Az államfő a salgótarjáni sortűz 50. évfordulóján mondott beszédében utalt Horn karhatalomról tett nyilatkozatára, s felháborodottan elítélte azt. Tudható volt, hogy ha a köztársasági elnök zöld utat kap a mérlegelésre, miképp fog dönteni. Így a kormányfő is hozzájárult ahhoz, hogy Horn belpolitikai vitát kapjon születésnapi ajándékul, s ne kitüntetést. A Horn melletti demonstráció összeránthatja az MSZP-tábort, de az már nem biztos, hogy maguknak a szocialistáknak jó lesz-e, ha ezen a platformon gyülekeznek.

A rendszerváltó szerepre történő hivatkozáson kívül egy másik Horn melletti MSZP-s érv, hogy a volt kormányfő megvallotta a múltját. A választók ennek tudatában juttatták többséghez a szocialistákat 1994-ben, ezáltal megtörtént a történelmi felmentés.

Tény, hogy Horn a Cölöpök című könyvében írt karhatalmista periódusáról. Enynyiből nem korrekt az államfő indokolása, amely úgy állítja be a történteket, mintha az átvilágító bírák 1997-es döntése nyomán derült volna ki a pufajkás múlt. Meg kell azonban azt is jegyeznünk, Horn két visszaemlékezés-kötetének közös tulajdonsága, hogy nincs igazából viszonya egykori önmagához. Legendás pragmatizmusának itt ütközik ki a hátránya: memoárjaiból nem derülnek ki céljai, s hogy miként ítéli meg ezek teljesülését, nem von le lényeges következtetéseket, kevéssé értékeli az eseményeket; inkább a (sokszor érdekfeszítő) történetmesélés a jellemző. A karhatalmista múltat sem annyira értékelte, mint inkább elmondta. Ez nagy erény a számos elhazudott múltú közéleti szereplő láttán, de nem utal arra, hogy Horn más viszonyba került volna 1956-tal (s nyilatkozatai jelzik: nem került). A közlés ténye fontos volt, mert a választók ennek tudatában dönthettek 1994-ben (ellentétben Medgyessy Péter 2002-es esetével). Ezen a választáson egyébként, mint azt számos kutatás bizonyítja, meghatározó volt a Kádár-rendszer szociális biztonsága iránti nosztalgia, s hogy ezzel a biztonsággal a legtöbben az MSZP-t azonosították. Nem biztos hát, hogy a Kádár-rendszerhez való viszony tekintetében ez a legjobb hivatkozási alap az MSZP számára. Arról nem szólva: helyenként elő-előbukkant a születésnap kapcsán, hogy az MSZP rajongása Horn iránt elsősorban a 10 százalékos MSZP-t nagy párttá tévő politikusnak szól. Ez hatalmas politikai teljesítmény volt, de aligha jár érte állami kitüntetés.

Visszatérve: akik '56 leverését nemzeti és személyes tragédiaként élték meg, nem kaptak enyhítő gesztust azzal, hogy Horn könyvet írt a múltjáról. 1994. június 16-án Horn Gyula és Nagy Erzsébet együtt koszorúzott a 301-es parcellában. De ez inkább a kivégzett miniszterelnök meghurcolt lányának és nem az egykor a karhatalomban, majd az állampártban tevékenykedő MSZP-s pártelnöknek az erkölcsi nagyságát mutatta. Nem lehet szemet hunyni afelett, hogy más politikusok tudatosan felhasználják az előző rendszer által okozott sérelmeket mai politikai céljaikra. De a Nagy Erzsébet által képviselt álláspont is csak az egyik legitim viszonyulási mód a Kádár-rezsim egykori támogatóihoz.

A harmadik MSZP-s érv, hogy Horn Gyula történelmi szerepét Európa-szerte díjak sorával honorálták, mégpedig joggal. Ne menjünk bele abba, mekkora szerepe volt a történelemformáló döntésekben Pozsgay Imrének, Németh Miklósnak, az ellenzék által az MSZMP-re gyakorolt nyomásnak és a szocialista népgazdaság összecsuklásának, vagy a Kádár és például Honecker rezsimje közötti különbségnek (ezért vajon Kádárnak is kitüntetés jár?). A német vagy az osztrák díjátadók megtehetik, hogy Hornnak kizárólag abban az időszakban játszott szerepét méltatják, amikor hazájuk és Magyarország történelme összekapcsolódott. Ha viszont Magyarországon kerül szóba a volt miniszterelnök kitüntetése, mégpedig életútja elismeréseként, akkor nehezen képzelhető el, hogy az életútból kirostálják az alkalomhoz nem illő részeket.

A tárgyalásos rendszerváltás folyamatosságot eredményezett. A nemzeti kerekasztalnál az ellenzék és az állampárt képviselői megegyeztek a rendszerváltás mikéntjéről. Mint egyenrangú felek nem fogadhattak el olyan szabályt, amely kizárta volna az állampárt vezetőit az új politikai rendszerből. A döntést a választók kezébe helyezték, akik bizalmat szavaztak az MSZP-nek. Ezért ostobaság és méltánytalanság, hogy a jobboldalon sokan még ma sem tekintik a demokratikus közösség részének az MSZP-t. De a folyamatosságnak az MSZP-re nézve is vannak következményei. Ha a szocialisták úgy döntöttek, hogy az állampárt jogutódjaként (és vagyonának örököseként) a régi vezetők jó részének megtartásával politizálnak tovább 1989 után, akkor tudniuk kellett, hogy az előző rendszerbe ágyazódó múltjuk is "velük jön" az új rendszerbe. Az MSZP így maga is hozzájárult ahhoz, hogy a jobboldal összetartó ereje az új s még újabb tartalmakkal feltöltődő antikommunizmus legyen. Amikor az MSZP valósággal odaköti magát egykori vezetőjéhez, Horn Gyulához, akkor megerősíti az antikommunista attitűdöt, segít igazolni az arra építő politikát, s vele a politikai tagoltság jelenlegi struktúráját. Könnyen lehet, hogy az MSZP-nek mint a tagoltsági struktúra egyik haszonélvezőjének (a legtöbbször győztes pártról van szó) ez is volt a célja, meg az, hogy egy szimbolikus ügy révén felrázza deprimált híveit.

A szerző politológus,