Pár éve átautóztam a Cserehátságot. A legszebb vidékek egyike, ahol valaha is jártam. A kis falvak úgy sorjáznak, mint a barlangban szikrázó cseppkövek - egyenetlenek, szabálytalanok, gyönyörűek.

Végtelenül szabálytalanok. Kockaházak, vályogházak, sufnik. Errefelé még megnézik azt, aki nem sárga vagy kék Ladával jön - az utcán álldogáló gyerekek fölkapják a fejüket, néznek a kocsi után, és az autó által fölvert porszemcsék megcsillannak a hajukon. Cigány gyerekek. Az egyik faluban volt egy, aki egyedül állt, úgy három-négyéves lehetett, ott volt az út mellett, a kátyúban rekedt esővízbe dobálgatott kavicsokat. Lassítottam, letekertem az ablakot. A gyerek rám nézett. Szutykos arcából barna szempár meredt rám hosszan, erősen. Sütött a szeméből az értelem. El akartam volna vinni, hogy jöjjön, jöjjön velem, lehet másként élni, van ennél jobb sors, méltóbb élet, de meg sem szólaltam, lassan továbbgurultam.

Ez a fiú jutott eszembe, amikor híre ment, hogy úgy harminc csörögi kisgyerek nem találja az iskoláját. Elveszett. Keresik, de nincs sehol. Hát persze, hogy cigányok.

Csörögnek nincs iskolája. Tagja ugyanakkor egy kistérségi társulásnak, a közoktatást Sződdel együtt látja el, erre megállapodást kötöttek. A csörögi cigány gyerekek Sződ egyik iskolaépületében tanultak. Ezt aztán az ÁNTSZ kénytelen volt bezáratni. Hát persze, hogy ide jártak a cigány gyerekek, nem Sződ másik iskolájába. Sződ pedig hiába kezdett egyeztetéseket a váci önkormányzattal, ők egyelőre nem akarják befogadni a gyerekeket, miért is tennék, hát persze, cigányok, csak baj lehet velük. Így egyelőre nem lehet tudni, hogy szeptembertől hová járhatnak iskolába a csörögi diákok.

Valahová járnak majd. Biztosan, hiszen Bajnai Gordon önkormányzati miniszter azonnali törvényességi vizsgálatot kezdeményezett az ügyben, Hiller István oktatási miniszterrel pedig már tárgyalnak a helyzet megoldásáról. És nyilván minden rendeződik majd valahogyan, lesz helyük a csörögi cigány gyerekeknek.

Lesz-e helyük valóban? Lesz-e helyük, ahol megfelelő gondoskodást, képzést kapnak? Lesz-e valaha helyük, amit az óvodájuknak, iskolájuknak, munkahelyüknek, otthonuknak mondhatnak? Ahol nem csípnek el sanda félpillantásokat, ahol nem a leghátsó padba ültetik őket, ahol van módjuk arra, hogy igazolják, hogy az értelemtől csillogó szemüknek nem kell megtörnie az eleve elrendelt kirekesztettség gyalázatán, hogy egyszer majd, talán egy padon, mint szerelmes, akit elhagytak, üvöltsenek fájdalmukban - mi végre való az életük. Ha képesek még üvölteni egyáltalán.

Gyalázat, amit Sződön művelnek, és ugyanúgy gyalázat, amit Vácott. Kiskapukra, eljárásrendre, pénzre, telítettségre, mit tudom én, még mire nem hivatkozva fogják megtörni majd ezeknek a gyerekeknek az életét, és igen, előbb-utóbb valamelyik település, valamelyik iskola befogadja majd őket, mert be kell fogadnia a csörögi cigány gyerekeket, a helyzet megoldódik. Egy újabb ügy, egy újabb gyalázat lesz kipipálható egyetlen mozdulattal, ezt is megoldottuk, miközben nem oldottunk meg semmit, mert csak a csörögi cigány gyerekekben bízhatunk, abban, hogy képesek lesznek fölülemelkedni saját kitaszítottságukon, lenézni ránk, és megmutatni, hogy csak azért is, csak azért is - van kiút.