A szövegekből az jön elő, hogy Amerika - úgymond - magára hagyta a térséget. Kicsit pőrébben: kiszolgáltatta Nyugat-Európa nacionalista (eo ipso Amerika-ellenes), de sajnálatos módon mintaadó vezéregyéniségeinek, mint amilyen Chirac és Schröder volt, továbbá (ez a lényeg) Oroszországnak. Ma már csak a nosztalgikus emlékezet tárgya az az idő - a tényleges rendszerváltás néhány hónapja -, amikor a térségben működő amerikai nagykövetek pillanatok alatt elérték azt, amit akartak.

A külügyi bizottságban, ha burkoltan is, elismerték, hogy az a lanyha érdeklődés, amelyet az utóbbi, bő fél évtizedben a Bush-kormány Kelet- és Közép-Európa irányában mutatott, megfosztotta a világ egyetlen szuperhatalmát attól a vezető szereptől, amelyet a térségben vitt. A honatyák és szakértőik hajlamosnak mutatkoztak, hogy mindazokat a - nyugta szerint szaporodó, kedvezőtlen - jelenségeket, a populizmustól az intolerancián és az antiszemitizmuson át az Amerika-ellenességig e hanyagságnak a számlájára írják.

Hogy Washington miként tudná ezt a trendet megfordítani, arra a jelentés nem szolgál recepttel. Egy biztos: pénz és beruházások híján sehogy, de talán még azokkal sem. Az Egyesült Államok nem lehet versenytársa az Európai Uniónak, amely mostantól fogva eurómilliárdok tömegét önti ezekbe az országokba.

Ami pedig a negatív fejleményeket illeti, szó nincs róla, hogy az amerikai érdeklődés hiánya segített hatalomra olyan pártokat és személyiségeket, amelyek/akik a régi rendszerhez kapcsolódó, főként a biztonságos élettel kapcsolatos ábrándokat fűtik. Amit megélünk és megtapasztalunk, jobb kifejezés híján, organikus fejlődés szülötte, s egészében vagy részeiben a rendszerváltozás anyagi jótéteményeiből kirekesztett emberek érzületeit tükrözik. Bármi alól felmenteni Amerikát fölösleges, de önkorbácsolásra e témában kevés indokot látok. Az pedig végképp torz - bár az amerikai jobboldal "agytrösztjeire" jellemző - koncepció, hogy összefüggés van a kelet-közép-európai fejlődés negatív trendje és az orosz térhódítás között. Mármint abban az értelemben, hogy minél inkább függ a térség az orosz energiaszállításoktól, annál inkább szüremlik be Putyin autoriter országlásának megannyi összetevője - az állam túlerejétől az átláthatatlan tulajdoni viszonyokon át a korrupcióig.

Hamis a következtetés, de alkalmas annak az - immár minden lanyhaságot, bizonytalanságot nélkülöző - amerikai politikai vonalvezetésnek az alátámasztására, amely a "féken tartás" vagy "visszaszorítás" hidegháborús doktrínáinak fölmelegített változata. A kérdés tehát nem az, mennyire sikeredett eszményire vagy nem eszményire a rendszerváltozás, hanem a "hová állás". Helyeselni a rakétatelepítést, támaszpontépítést, és nemet mondani a Gazpromnak mindenütt - ez a játszma tétje. Megértük, hogy megint a szovjet időkből való sémák közé szorítanak minket.