A többi helybéli sem értette, mi fogott meg bennünket ebben a borsodi faluban, mi azonban a táj báját véltük felfedezni a domboldalakból kinövő jegenyesorok között. Az elmúlt években, aki tehette, elmenekült. Csak nyugdíjasok maradtak és roma nagycsaládok. Az önkormányzati alkalmazottakon kívül senki nem dolgozik. Nem kaptunk segédmunkást a városban felkutatott építési vállalkozó mellé. Egyetlen helybéli segítőnket Hétházinak nevezte el a falu. Nem ideális munkaerő, képzetlen, ízületi gyulladása van, nőkkel nem tárgyal, csak a "gazdával".

Hétházi évtizedekig dolgozott segédmunkásként Miskolcon. Az elmúlt tíz évben közmunkákból és segélyekből tartotta el magát.

Noha eszünkbe sem jutott, hogy ez bármiféle változást hozna a munkához való viszonyában, egy idő után rábeszéltük, váltsa ki az alkalmi munkavállalói kiskönyvet, mi megfizetjük utána a kötelező járulékokat a kaszálásért, favágásért. Azóta valami történt vele.

Hamarosan munkaszerződést követelt, amelyben napi hatórás munkaidőt szabott ki. Nemrég azt olvasta, hogy sokmilliárdnyi euró érkezik az országba a "magukfajták" megsegítésére. Megkérdezte tőlünk, nem lenne-e szükség még egy emberre, akivel megoszthatná a munkát, hamarosan ugyanis bodzaültetvényt telepít eddig értéktelennek hitt telkén.

- Az első haszonból veszek egy Babettát, ha át kell motorozni a szomszéd faluba gyógyszerért - mondta. A polgármesteri hivatalban előadta a kérését: bodzaültetvényre szeretne pénzt fölvenni, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá. A hivatalban nem tudtak segíteni, egyelőre nincs, aki kezelje a falu egyetlen számítógépét.

- Sose veszek én Babettát, ameddig "csak hogy csináljanak valamit" alapon adják a pénzt; virágládára meg fából, útjelzőtáblára - dohogta Hétházi.