Környezetről író tollforgatóként egyre inkább érzem, hivatásszerűen hányom falra a borsót. Fene rossz érzés. A hit ugyanis nem elég, hogy elhiggyem, meg lehet változtatni mifelénk az emberek hozzáállását. Néhányan hajlandóak takarékosan termelni, és gyűjteni a hulladékot, a jövőre is gondolva bánni az energiával, ennek megfelelően alakítani egész életmódjukat. Hosszú távon azonban, legalábbis a többségnek, sehogy sem megy ez mifelénk.

Lehet persze filozofálni, hogy a zöldgondolkodás a magasabb életszínvonal és iskolázottság függvénye, de ezt annyi ellentétes példa írja felül, hogy e modell hibádzik valahol. A városokat elcsúfító grafittiket nemegyszer jómódú csemeték pingálják a falakra, ahogyan a szemetes utcákért, erdőkért, az energiapazarló autósszokásokért sem elsősorban a társadalom legszegényebb rétege a felelős. Egy értékválságban lévő társadalomban ma még a következetes szankcionálás tűnik rövid távon a legjárhatóbb útnak, csak ez ma sem a másra összpontosító politika, sem a jogalkalmazás számára nem prioritás. Alkalmanként és enyhén bírságolunk, nem is veszik komolyan. De a környezetre való nevelés, a jövő generáció szemléletének alakítása sem általános, s nem ritka, hogy amit - egyes iskolákban, gyerekeknél - elértünk a réven, lerontjuk a mindennapi élet, egészen mást sugalló gátján. A nyári uborkaszezon kevésbé alkalmas ilyen gondolatokra, de nyaralás közben talán mégis van idő önvizsgálatra. Megérné!