Örkény István persze ironizált, amikor a hetvenes években a budai Vár jövőjének e lehetséges útjait felvázolta. De ahogy Egyperceseiben annyiszor, itt is a lényegre tapintott.

Azt talán a groteszk atyamestere se sejtette, hogy a megoldáshoz harminc évvel később se leszünk közelebb, mint az ő idejében, három évtizednyi totojázással a nemzet háta mögött. Mert a második világháború végéig egyszerű volt a helyzet: a Vár igazgatási központ volt, öreguras csönddel. Aztán jött az ötletelés ideje (pártközpont, turistacentrum), majd a hatvanas években eldőlt: a kultúra fellegvára lesz a budai Vár. A költségek miatt azonban csak a nemzeti könyvtár és néhány múzeum felköltöztetése fejeződött be - a polgárváros és a palota közti terület romos maradt.

A rendszerváltás felélesztette a régi kérdést. Sőt kiderült, három végigbeszéletlen, megoldatlan, de kulcsfontosságú problémát is maguk előtt rugdalnak az egymást követő kormányok. Állami központ vagy kultúrnegyed? (Antall és Orbán az előbbit, a többiek, ha valamit, hát az utóbbit támogatták.) Népszerűség vagy nemzeti ethosz? (A legjobb példa erre a romos egykori Honvéd Főparancsnokság hasznosítására kidolgozott tervek sora. A két véglet a turistáknak szánt megavécé és a Szent Korona őrzési helye, köztük ott a digitális könyvtár, a Nemzeti Színház, a Csodák Palotája és a többi.) Múltkonzerválás vagy építészeti teljesítmény? (Tessék csak megnézni a hatvanas évek minimálépítészetét tükröző, kicsontozott királyi rezidenciát, és mellette a tökéletes történeti hűséggel helyreállított Sándor-palotát. Vagy tessék visszaemlékezni a főparancsnokság győztes tervére, a különleges, "lebegő rózsaszín testre", amelyről az eredményhirdetés pillanatában sejtette mindenki, hogy soha a büdös életben nem jut el a megvalósulásig.)

A budai Vár a világörökség része, az ország egyik legfontosabb turisztikai célpontja, mondhatni, nemzeti szimbólum. Tervek, elképzelések eddig is bőven készültek. A pénz volt az, ami hiányzott. Most került hirtelen tízmilliárd uniós forint: a legrövidebb időn belül el kell költeni. Ezen a ponton azonban visszaüthet, hogy a politikai váltógazdaság dafke-döntéshozatalai során soha, semmiről nem sikerült megállapodni.

Tízmilliárd forint ugyanis csak első látásra sok pénz. Arra persze elég, hogy - naná, újabb tervpályázat után - felépítsenek végre valamit a főparancsnokság torzója köré, s hogy mondjuk egyről kettőre jusson a Mátyás-templom vagy a palotakertek felújítása. De ténylegesen csak akkor hasznosulna ez az összeg, ha az első lépések mögött izmos és távlatos koncepció állna. Tudnánk például, milyen jövőt szán az állam a Széchényi Könyvtárnak, amely rég kinőtte a palotát, de gondjai megoldásáról szó se esik. Vagy sejtenénk, mégis milyen funkciót képzelnek a döntéshozók a főparancsnokságnak, akárcsak a magánerőből megvalósítani tervezett új épületeknek a Szent György tér nyugati oldalán. Hiszen tíz éve még úgy gondolták, reprezentatív lakások lesznek itt. Öt éve meg úgy, hogy konferenciaterem és államtörténeti kiállítás.

Hogy azt ne mondjam, Magyar Panteon...