Az el­ső meg­le­pe­tés ak­kor ért, ami­kor az egyik “szak­író” ki­je­len­tet­te, hogy a Nép­sza­bad­ság­ba ő el­vi okok­ból nem ír. Az­tán más már az­zal men­tet­te ki ma­gát, hogy ír­na, de mit szól­nak majd ehhez az “ő ol­da­lán”. Is­mét más a szer­zői név­sort fir­tat­ta, majd kö­zöl­te, hogy X-szel nem haj­lan­dó egy lap­ban sze­re­pel­ni, egy if­jú ti­tán pe­dig ki­je­len­tet­te, hogy “ezek az öreg fa­szik” (már­mint a Stones) nem érdek­lik. Meg­hök­ken­ten pró­bál­tam ér­vel­ni, hogy a Rolling Stones még­is­csak egye­temes, vitathatatlan… Hi­á­ba!

A ki­ad­vány - A Nagy Dur­ra­nás - Buda­pest 2007 - így is el­ké­szült, s büsz­kén vál­lal­hat­ják azok, akik részt vet­tek a készí­té­sé­ben. (Igaz, az egyik kri­ti­kus ép­pen azt a cik­ket kér­te szá­mon, amit nem vállalt.) Mint ahogy a Rolling Stones is igazol­ta a ki­adó vá­ra­ko­zá­sa­it. Fe­lejt­he­tet­len es­té­ben volt ré­szünk jú­li­us 20-án. Mint­ha a Royal Shakes­peare Company, a mi­lá­nói Scala vagy ko­runk bár­mely más, meg­hatá­ro­zó együt­te­se, il­let­ve pro­duk­ci­ó­ja jött vol­na el hoz­zánk. A Rolling Stones be­bizo­nyí­tot­ta, hogy va­ló­ban élő klasszi­kus, az el­múlt év­ti­ze­dek egyik leg­fon­to­sabb ze­nei-kul­tu­rá­lis je­len­sé­ge. Ezek a pa­sik - kü­lön-kü­lön nem, de együtt - ma a legjob­bak.

Show-műsor­tól, szín­pa­di előadás­tól rit­kán kap ilyen ka­tar­ti­kus élményt az em­ber!

Ezt a bri­tek - pártál­lás­tól, élet­kor­tól, tár­sa­dal­mi stá­tusztól füg­get­le­nül - épp­úgy el­is­me­rik, mint az ame­ri­ka­i­ak, a né­me­tek vagy a japá­nok, füg­get­le­nül at­tól, hogy Jagger vagy Richards ki­re sza­vaz, mi­lyen néze­te­ket vall. Élet­ mű­vük, tör­té­ne­tük egye­­te­mi tan­anyag, kar­ri­er­jük­ről Mar­tin Scorsese for­gat fil­met, Jaggert az ud­var lo­vag­gá fogad­ta, a ze­ne­kar pe­dig be­ke­rült a hal­hatat­la­nok kö­zé.

Fel­eme­lő ér­zés volt lát­ni, hogy a ze­ne ere­je, a ze­né­szek ka­riz­má­ja, tel­je­sít­ménye, a tech­ni­ka le­bi­lin­cse­lő tö­ké­le­tes­sé­ge mi­ként for­raszt egy­be ná­lunk is 45 ezer em­bert, élet­kor­tól, párt­ál­lás­tól, ra­jon­gói at­ti­tűd­től füg­get­le­nül. Öröm­ze­nét kaptunk, és va­la­mi hi­he­tet­len ener­gia­for­rást. A kö­zön­ség az el­ső szám­tól érez­te azt a bi­zo­nyos flow-t, az áram­lást a szín­pad és a né­ző­tér kö­zött, ami a ki­vé­te­les mű­vé­szi pro­duk­ci­ók sa­ját­ja, s ami­től a nagy többség fel­töl­tőd­ve, élet­re szó­ló él­mén­­nyel ment ha­za.

Az én örö­möm azon­ban csak né­hány órá­ig volt fel­hőt­len, mert már este vol­tak olyan te­le­fon­ja­im, me­lyek hangvé­te­le meg­hök­ken­tett. Más­nap az­tán olvas­ni kezd­tem az internetes topicokat, s azo­kon a fa­nyal­gá­so­kat, az ügye­le­tes megmon­dók fö­lé­nyes­ke­dé­se­it, s még ked­vetle­nebb let­tem. A pro­duk­ció ürü­gyén sokan szaj­kóz­ták meg­fel­leb­bez­he­tet­len “igaz­sá­ga­i­kat”. Hu­szon­éve­sek osz­tot­ták a hat­van­éve­se­ket, job­bo­sok küld­tek el a franc­ba ba­lo­so­kat, avant­gár­dok öreg rockereket. Tom­bolt a min­den­tu­dás­nak ál­cázott di­let­tan­tiz­mus, a net­tó hü­lye­ség, s mind­eh­hez ge­ne­rál­szósz­nak sok eset­ben a pár­tos honfibaromság - VIP-politikusoknak vagy pár­tok­nak cí­mez­ve.
El­múlt az est má­mo­ra, s elő­jött a ma­gyar átok, amit már egy hi­bát­lan rockkoncert kapcsán sem tu­dunk fe­led­ni. Tör­tén­jék bár­mi a vi­lág­ban és kö­rü­löt­tünk, mi to­vább­ra is er­re szo­ci­a­li­zá­ló­dunk.

Jaggerék pár órá­ra ki tud­tak rán­gat­ni ben­nün­ket eb­ből a lét­ál­la­pot­ból, mert nagyon “át­jött”, ahogy él­tek a szín­pa­don. Lát­szott, ne­kik ez az élet­elem­ük. A rock and roll. Ők er­re szo­ci­a­li­zá­lód­tak, s mindar­ra, ami ve­le jár. Sza­bad­ság­ra, nyi­tott­ságra, tel­je­sít­mény­re, szak­sze­rű­ség­re, prof­izmus­ra, mű­vé­szi alá­zat­ra, iróniára… Ez az a ki­me­rít­he­tet­len és örök éle­tet biz­to­sí­tó for­rás, ami­ből pén­tek es­te mi is me­rít­hettünk né­hány kor­só­val, hogy az­tán né­hány órá­val ké­sőbb, ami­kor ki­jó­za­nod­tunk, vissza­kat­tan­junk a ma­gyar va­ló­ság­ba, a “zárt” osz­tály­ra, ahol to­vább­ra is ural­kodik raj­tunk az átok. Mert hagy­juk, hogy ural­kod­jék!

Em­be­rek! Le­het Or­bán, le­het Gyurcsány, le­het Szö­ré­nyi, le­het Bródy, le­het Beat­les, le­het Stones, le­het ideg­be­teg, lehet gnóm… De - kér­de­zem ma­gunk­tól: biz­tos, hogy nor­má­li­sak va­gyunk?! A Stones el­ment, s ke­vés az esé­lye, hogy vissza­jön. Mi vi­szont egy da­ra­big még itt ma­ra­dunk. Biz­tos, hogy to­vább­ra is ezt az át­kot akar­juk? Kö­nyör­göm, er­ről kez­demé­nyez­zünk nép­sza­va­zást! Vagy leg­alább ott­hon, a tü­kör­be néz­ve te­gye fel ma­gának min­den­ki a kér­dést: Ép­eszű vagy-e?

A szerző új­ság­író

Mohos kövek