Igen, ezt is írhatnánk.

Kivált, mert - a tévé előtt ülve - elsősorban azt látja az ember (rajongó, kocatúros, zsurnalisztaféle), micsoda szép tájakon megy a küzdés előrefele, milyen csodálatos képek érkeznek onnan, ahol még zöld a fű és nagy a rét, nem utolsósorban mekkora az érdeklődés. Az út mentén - kisváros, legelő, édes mindegy - ott integet a mezőnynek a háztartásbeli Nicole néni, a traktoros Jacques bácsi, a helyi pékség valamennyi alkalmazottja, a polgármester és a tanítónő, s az egyszerre lendülő kezek, valamint a mosolygós arcok nyomán már-már azt mondanánk, amit báró Coubertin a béke meg a sport vonatkozásában.

Mennyi magasztos gondolat!

Aztán a tévé előtt ülve az embernek beugrik más is. Néhány hír például - csak az utóbbi hetekből, napokból -, amely arról szólt, ki mindenki volt kénytelen kimondani a keményet: igen, doppingoltam. Igen, a csapatorvosunk adta az injekciókat/cserélte a vérünket, s mi erről tudtunk/nem tudtunk. Igen, doppingoltam én is, aki anno megnyerte a Tour de France-t. Igen, az egész csapat doppingolt. Igen, nem lehetett másként: nincs az a kerékpáros, aki három hét alatt ennyi tekerés (hegymenet) után életben marad szer nélkül.

A táj továbbra is szép, a kép tényleg mesés, a verseny...

Éppen ez az. E pillanatban nem tudható, hogy az, akit mutat a kamera, kicsoda is igazából: tisztességesen készülő kerékpáros vagy potenciális híranyag B próbával meg heves tiltakozással. A verseny azért jó. És különben is: nem kell állandóan negatívumokban gondolkodni. Még akkor sem, ha a mai világ a negatív híreket részesíti előnyben, ha manapság szinte mindenről kiderülhet az ellenkezője is. Nem: igenis bízzunk a maiakban, bízzunk abban, hogy amit látunk, az "úgy is" rendben van!

Jacques bácsi termése például biztosan nem génkezelt.