Amúgy a levelező olvasók elnézését kérjük, mivel két hétig, igaz, nem a mi hibánkból, a postaládánk (ombudsman@ nepszabadsag.hu) zárva volt. (Régóta terveztük továbbá, hogy megdicsérjük a lap felhasználóbarát online archívumát, csakhogy elég gyakran, mint például most, amikor ezt a cikket is írjuk, nem működik, nehézkesebb külső keresőprogram segítségét kellett igénybe vennünk.)

Kié a folyó?

Egyik olvasó a lap július 2-i számának Az unió Duna-ügyben türelmetlen című írását a minőségi újságírás szomorú és manipulatív ellenpéldájának tartja. Első kérdése: "Miért nem adja a nevét az újságíró az anyaghoz?" A következőkben kifejti, olvasóként mindig joga van tudni, hogy a cikkben éppen ki beszél, de elvárja azt is, hogy az információk forrása egyértelműen jelölve legyen, továbbá szerinte az újságíró nem képviselheti az egyik vagy másik oldalt, sem nyíltan, sem rejtve, hanem elsődlegesen az a feladata, hogy az ellentétes véleményekről tájékoztasson. Vannak továbbá tárgyi kifogásai is.

Általánosságban a szívünkből beszél levélírónk, de nézzük magát a cikket! A nyári hírínség sokszor vezethet a folyók, tavak vízszintjét taglaló unalmas szövegekhez, de a kifogásolt esetben, látható, nem erről van szó. A hír érdekes is, aktuális is, némi utánjárással azt is megállapíthatjuk, hogy az aránylag rövid közlemény a környezetvédelem ügye iránt érdeklődők internetes közösségének figyelmét is felkeltette; átvették, kommentálták. Azaz a szöveg érdemét kell nézni. Mi is mondtuk már, kivételes eseteket nem számítva az újságírónak vállalnia kell írását. Olvasónk azt veti fel, hogy ez az eljárás azokban a kis szerkesztőségekben szokásos, ahol nem akarják nagydobra verni, mennyire kevesen állítják elő a lapot. Itt, mondja, erről nem lehet szó. (Mi korábban, nem itt, nem most, azzal a mélyen helyteleníthető gyakorlattal is találkoztunk, hogy hírügynökségi anyagokat vagy közintézmények közleményeit minimális átalakítást követően - egy mondatot elhagyunk, egy másiknak az utolsó szavát megváltoztatjuk - a lapok időnként szignó nélkül, saját anyagként közöltek.) Ez nemcsak tulajdonjogi és szakmai erkölcsi kérdés, de az olvasó megtévesztése is, hiszen az ilyen szöveg sokszor maga sem független. Hangsúlyozzuk: újságombudsmankodásunk során a Népszabadságnál ilyesmibe még nem botlottunk, és hála istennek, noha kerestük, most sem találtuk ennek a vétségnek a nyomát. A lap eljárását egyébként enyhíti, hogy a munkatárs szignóját az írás végén megtaláltuk.

Következőként a források megjelölésének hiányát veti a lap szemére olvasónk. Ebben a tekintetben a kritikát nem tartjuk megalapozottnak. A szöveget elolvasva számunkra világos, hogy annak forrása egyetlen személy, mégpedig a Vituki nevű cég megnevezett igazgatója. Alig kétséges, hogy az írás nagyobbrészt függő beszédben előadott interjú. A nem túl hosszú írásban négyszer olvastuk az információk forrásaként Mayer István nevét, olyan fordulatokkal, mint "Mayer István szerint", "Mayer István elmondta". Ha a forrás megnevezése nem, vajon kifogásolható-e a tájékoztatás egyoldalúsága? Úgy véljük, ez már igen.

A Duna hajózhatóságának javításával kapcsolatos tervek az elmúlt húsz évben mindig kiváltották a társadalom érdeklődését, ha jól rémlik, ez ügyben, noha nagyobb szabású tervek következtében, már rendszerváltás és kormánybukás is történt. (Most csak a mederviszonyokat változtató kisebb műtárgyak, kőszórások létrehozásáról van szó.) A tájékoztatás mindenesetre egyoldalú. Az egyetlen szövegszerű forrás könnyen azonosítható, sőt az a benyomásunk, hogy ezúttal nem a tekintélyes lap használta a forrást, hanem mintha forrása használta volna az újságot. A gyanú megalapozásáért elég ellátogatnunk a Vituki honlapjára: a Népszabadság cikke, nem nehéz azonosítani, A Duna hajózhatósága projekt ismertetése, amelynek vázlata a honlapon olvasható. Ha kíváncsiak vagyunk a tanulmány további részleteire, él már valamennyire az e-információszabadság (működéséről színvonalas összeállítást közöl a lap július 21-i száma), ellátogathatunk a minisztérium honlapjára: "Gazdasági és Közlekedési Minisztérium: Részlet a Duna hajózhatóságának javítására irányuló projektet megalapozó tanulmány közbenső tanulmányi anyagából, 2007. 06. 15., péntek 11:43", ahol jól értelmezhető összefoglaló olvasható a Vituki javaslatairól.

Akadhatunk a cikkben néhány nem lényegtelen tárgyi pontatlanságra is: tudott, nem a belgrádi egyezmény, hanem a Duna Bizottság ajánlásai határozzák meg a dunai vízi utak elvárt paramétereit.

A jó öreg Duna Bizottság, ellentétben a cikk állításával, nem nevezhető uniós szervnek, történetén kívül már csak azért sem, mert vannak olyan tagállamai, amelyek igen távol állnak az uniós tagságtól. Érdekes, mi nem is értjük, hogy a tanulmány vitukis vázlata még nem is az Európai Unió követelményeire, hanem az ENSZ EGB előírásaira hivatkozik. Ezt is érdemes észrevenni. Így, de ettől függetlenül, a levegőben lóg az a megállapítás, meg még furcsán fenyegető is, hogy "Az Európai Uniónak a belgrádi egyezmény betartatására ugyanúgy megvannak a maga eszközei, mint például a konvergenciaprograméra." Ez így nagy valószínűséggel nem jelent semmit, nem igaz. De biztosan meg kellett volna kérdezni a nemzetközi jog szakértőjét, ugyan, értelmezze ezt a mondatot. Ahogy azt is megkérdeztük volna, hogy az 1948-ban (!) vállalt, de soha nem teljesített természetátalakító kötelezettséget mennyire lehet ma számon kérni, miközben a folyók, tavak használatával kapcsolatos nemzetközi és hazai felfogás, filozófia időközben alapvetően változott. Nem tudjuk, mert hiányzik a próbája annak, mennyire megalapozottak ezek az érvek, a Vituki érvei.

Ezekről a tervekről, igaza van levélírónknak, a környezetvédőket mindig szokták kérdezni.

Megint Horn Gyula

Kedves olvasónk, egyébként kiváló blogger, azt teszi szóvá, hogy az egész magyar sajtó figyelmét elkerülte, hogy Horn Gyula a Die Weltben tavaly és idén megjelent interjúiban különböző kifejezéseket használt, azaz árnyalta álláspontját. Korábban a törvényes rend (die gesetzliche Ordnung) védelmét, utóbb viszont már a közrendét (die öffentliche Ordnung) említette. A blogger szerint a törvényes rend valamivel rendszerfüggetlenebb kifejezés, mint a közrend. Az olvasó ítélete elé terjesztjük a megjegyzést. Szerintünk finom megfigyelés, de a vita lényegét kevéssé érinti.

Kié a víz a postaládában?

Az egyik telefonáló - tévesen - úgy értesült, hogy tekintettel a kánikulára, a Népszabadság előfizetőinek jár egy-egy palack víz a lap mellé. (A víz az áruspéldányok mellé jár.) De ő nem kapja, és most szomorú. Az újságombudsmanok híresek a vizuális fantáziájukról, és lelki szemükkel látják az újságkézbesítőt jobb kezében a Népszabadságot, balban egy palack vizet tartva a postaláda előtt álldigálni.

Meleg van.