„Az Európai Unió szabad mozgást szavatol polgárainak. Viszont az állampolgárságról szóló döntéseket a nemzetállamok hozzák. E két elv közti feszültség konfliktusokkal fenyeget. Ha komolyan akarjuk venni az európai állampolgárság intézményét, az államoknak egyetértésre kell jutniuk arról, ki kaphasson állampolgárságot Európában” – írja Rainer Bauböck osztrák politológus, a Közép-Európai Egyetem (CEU) Nationalism Studies Programjának professzora az Eurozine-en.

Az uniós állampolgárság egyszerűen a nemzeti állampolgárságból fakad: az EU minden tagállamának állampolgára egyúttal automatikusan uniós polgár is. Az európai polgár státusa nem az Unió szervezeteivel szemben ad jogot a viselőjének, hanem a többi tagország intézményeivel szemben: nem alkalmazhatnak vele szemben hátrányos megkülönböztetést. Igaz, ez az elv is léket kapott, amikor a tagállamok többsége mégiscsak akadályokat állított a csatlakozó országok állampolgárai elé. Legalábbis, ami a munkavállalást illeti.

A régi tagállamok között azonban nincs ilyen akadály. Ezért volt igen népszerű Latin-Amerikában az olasz kormány 1990-ben hozott intézkedése, amellyel olasz származásúak tömegeinek ajánlott állampolgárságot anélkül, hogy bármi közük lenne Olaszországhoz. Az európai állampolgárság birtokában aztán sokan Spanyolországba, Angliába, vagy az Egyesült Államokba emigráltak. És Olaszország korántsem az egyetlen tagállam, amely az egykori emigránsok leszármazottainak állampolgárságot ad.

A legutóbbi időkig azonban inkább egy másik irányzat érvényesült: a bevándorlók és gyermekeik kaphattak a korábbinál könnyebben állampolgárságot. Amióta létezik európai állampolgárság, ez furcsa egyenlőtlenségeket eredményezett. Például Belgiumban háromévi ott-tartózkodás után állampolgársághoz lehet jutni. Ausztriában ehhez tíz év kell. De a friss belga állampolgár, ha Ausztriába költözik, azonnal szavazhat az európai és a helyi választásokon.

Ha viszont egy bevándorló gyakran költözik egyik tagállamból a másikba, sohasem szerezhet európai állampolgárságot: ahhoz egyetlen tagállamban kellene letelepednie.

A szabályok lazításának még nincs vége: például az olasz kormány az illegális bevándorlók helyzetének javítását ígéri, és befogadóbb állampolgársági törvényt helyezett kilátásba. Általában azonban inkább a megszorító intézkedések jellemzőek manapság. A szinte teljes befogadástól a bizalmatlanságig vezetett például a holland fordulat. Másutt állampolgársági vizsgabizottság elé állítják a jelölteket: ennek az lehet az eredménye, hogy a szegényebbek (és tanulatlanabbak) elbuknak.

Nagy-Britanniában, Franciaországban és Németországban egyaránt tartanak attól, hogy a bevándorlók nem integrálódnak, és külön társadalmuk a terrorizmus táptalajává válhat. Kérdés persze, hogy ha a muzulmán bevándorlók nagyobb részét rekesztik ki az európai állampolgárságból, azzal mennyire mozdítják előre integrációjukat, vagyis mennyire csökkentik a terrorveszélyt.

A volt kommunista országokban egészen másként vetődik fel a kérdés. A balti államokban az orosz nemzetiségű lakosság jelentős része maradt állampolgárság nélkül. Szlovéniában az egyéb délszlávok körül vagy tizennyolcezer. Magyarország, Románia és Szlovákia „kvázi állampolgárságot nyújtott” a határon túli nemzetrészeknek. Bauböck az érvénytelen népszavazáson elvérzett magyarországi kettős állampolgárságról úgy véli, hogy siker esetén szavazati jogot adott volna a határon túli magyaroknak, ezzel pedig bebetonozta volna a jobboldali pártok hatalmát.

„Tizennégy évvel az után, hogy az Unió hivatalosan bevezette az európai állampolgárság fogalmát, ideje közös normákat kidolgozni állampolgárság-ügyben – javasolja Bauböck, a kaotikus helyzetet orvosolandó. – Nem kell ehhez kötelező állampolgársági egyentörvény. Kezdetben megtenné némi nyilvános koordináció, aztán létrejöhetne egy európai jogi hatóság, amely ráncba szedné azokat az országokat, amelyeknek törvényei sértik az európai szolidaritás elvét.”