A fentieket dr. Arnold Csabától hallottuk (Semmelweis Egyetem Családorvosi Tanszék), aki az ország 750 háziorvosi praxisában mostanában végzett vizsgálat vezetőjeként foglalta össze tapasztalatait, hozzátéve: ha az ismert kockázati tényezők (állapotok, betegségek) kezelését az egyén, a család és a társadalom elfogadná, támogatná, már az elsődleges megelőzés is elérhetné célját.

A felméréshez az adatgyűjtés úgy történt, hogy a kezelőorvos az első tíz, korábban bármilyen időpontban szélütést szenvedett betegének ellátása során adatlapot töltött ki. Rögzítette az előzményi, elsősorban a kockázatokra vonatkozó adatokat, az akut ellátást, az intézeti kezelés fontosabb momentumait, majd a későbbi terápiát, s a beteg állapotát az adott időpontban.

A felmérés - többek között - arra kereste a választ, miként lehetne a lakossággal megismertetni a betegségre utaló gyanújeleket. Hiszen nem csak a témánkat adó szélütés, de az egyéb kórok prevenciójában is akkor lehetne az egészségmegőrzés hatékonyságát biztosító ideális állapotot előidézni, ha a betegségnek kitett népesség nagyobb egészségügyi kultúrával rendelkezne, ha tudná, milyen jelzésekre figyeljen, ha tisztában volna vele, egyes állapotokban mi a teendő. Maradjunk a szélütésnél - alapvetően fontos információ, hogy akkor lehet eredményesebb a beavatkozás, kevésbé súlyosak a maradványtünetek, és kínálhat több reményt a rehabilitáció, ha időben fordul/jut orvoshoz az érintett.

A vizsgálat tapasztalatai szerint a szélütéskor észlelt tünetek az alábbiak voltak:
- fejfájás (68%)
- érzészavar, zsibbadás (68%)
- féloldali bénulás (78%)
- beszédzavar (73%)
- forgó szédülés (39%)
- egyensúlyzavar (67%)
- hányinger, hányás (32%)
- végtagmozgászavar (46%)
- látászavar (22%)
- nyelési zavar (11%)
- széklet-, vizeletürítési zavar (9%)

A családorvosként 35 éve megszakítás nélkül ugyanabban a peremkerületi körzetben dolgozó tanszékvezetővel arról beszélgettünk, mit vártak a vizsgálattól, illetve annak megállapításaiból mit kell nekünk, potenciális betegeknek megszívlelnünk.

Három orvosi szakterület képviselői (belgyógyász, kardiológus, neurológus) után most a családorvosok véleményét is kértük - tért az előzményekre Arnold doktor -, szerintük vajon miért olyan "katasztrofális" az agyiér-katasztrófán átesett betegek helyzete ma hazánkban. Mit gondolnak az idáig vezető okokról, s arról, mi a családorvos teendője, szerepe e téren napjainkban. Milyen információt, üzenetet kellene a lakossághoz eljuttatni. Már a kérdés feltevésére is nagy szükség volt, ugyanis ennek kapcsán derült ki, hogy a szakemberek jelentős része nem ismerte pontosan a hazai helyzetet.

Idézünk az összegzésből:

- a szélütés előtt a kiváltó okok, rizikók, halmozottan fordulnak elő
- a fentiek hosszan fennállnak
- kezelésük, befolyásolásuk nem megfelelő, bár mind az orvos, mind betege tud a betegség létéről. Ez részben az egészségügy hibája, döntően azonban a betegnek az orvossal való rossz együttműködésének következménye.

A következő fázisban arra kerestük a választ - folytatta a tanszékvezető-, hogy a betegellátás melyik szakasza működik hibásan. A 750 családorvos véleményének értékelése után is maradt több nyitott kérdés - például az, hogy mi tekinthető a stroke-ot (a szélütést, agyvérzést) megelőző rizikótényezőnek. Az orvosok körében, bármilyen meglepő, abban is volt bizonytalanság, mi a teendő stroke előtt, illetve után. A megelőzés szempontjából hogyan kell mérlegelni, ha a veszélyeztetett személy iszik és/vagy dohányzik. Kell-e már ebben a fázisban gyógyszert adni, s később hogyan zajlik a terápia.

A felmérés annak ellenére nyújt hiteles képet a hazai helyzetről, hogy nem véletlenszerű kiválasztással vonták be a résztvevőket. Az átlagosnál jobban képzett és jobban dolgozó orvosokat kérték fel. Az ilyen körzetekben az elmúlt 3-5 év továbbképzései nyomán volt is mérhető változás. A megyéket arányosan reprezentáló résztvevői szám miatt a falu, a város, a főváros 750 házipraxisában gyűjtött megfigyelések, adatok az ország összes (mintegy 6 ezer) körzetére kiterjeszthetők. A tapasztaltak nyomán készült program a továbbképzés része lett, szakmai anyagok készültek az elsődleges megelőzésről (a primér prevencióról), az ismétlődően előforduló stroke utáni kezelésről, a rehabilitációról. Az összegyűlt adatok alapján az egyénnek szóló tanulságot, üzenetet kell megfogalmazniuk az orvosoknak.

Több mint 7 ezer (egész pontosan 7346 - 55% férfi, átlagéletkoruk 66,4 év, a nők átlag 3 évvel voltak idősebbek) betegről tudjuk milyen egészségi állapotban volt első agyvérzése előtt, illetve időpontjában. 87%-uknál úgy találtuk, tudtak hipertóniájukról - 15%-nál 20 éve, 37%-nál 10-20 éve, 30%-nál 5-10 éve állt fenn magas vérnyomás - mondja Arnold doktor. Többféle rizikót találtak náluk: volt pozitív családi kórelőzmény, cukorbetegség, lipoidzavar, fogyasztottak alkoholt, dohányoztak, és elmaradt a testmozgás.

A nőknél 51%, a férfiaknál 37% volt a 70 év feletti. 60 évesnél fiatalabb volt a nők 23, a férfiak 31 százaléka. Az első szélütés a vizsgáltak 20%-ánál egy éven belül, 42%-ánál 5 éven, 20%-nál 10 éven belül, 8%-nál ennél is régebben történt.

Ami a betegségre való hajlamot megteremtő családi kórelőzményt illeti, a vizsgálatba vontak 37 százalékánál találtak a felmenők között pozitív jelzést, azaz korai szív- és érrendszeri szövődményt.

Következtetések

Tízből kettőnek tartósan magas volt a vérnyomása, amit nem vagy nem jól kezeltek - ezt igazolja, hogy az agyvérzést megelőző fél évben rosszak voltak vérnyomásértékeik. (49%-uknál változatlan a hipertónia, 27%-nál emelkedett, s mindössze 5%-nál lett alacsonyabb.) A jelenség egyik (meghatározó) részéért az egyén felelős - mert nem fogadja el betegségét, vagy ha jól-rosszul elfogadja, esetleg nem szedi be a gyógyszerét. Ha mégis, akkor nem megy ellenőrzésre. Aki nem látja be - mondja Arnold doktor -, hogy a magas vérnyomás léte (tartós fennállása) összefüggésben állhat a későbbi agyvérzéssel, az nagy valószínűséggel a többi veszélyeztető tényező szerepét sem fogadja el.

Döbbenetesen nagy a vizsgáltak körében az alkoholfogyasztás. A legtöbben "közepes" ivók. A vizsgálatot készítők tapasztalata szerint a betegek őszinték voltak, hiszen orvosuk a közvetett vagy direkt, objektív információ (leletek) alapján amúgy is világosan látja állapotukat, de az elejtett szavakból is össze tudja rakni a képet.

Kockázatok

Az 50 év alattiaknál nem a hipertónia, hanem az alkoholfogyasztás, a dohányzás mutatkozott első számú, a vezető kockázatot jelentő rizikótényezőként. E csoport minden második tagja hipertóniás, az átlagéletkor 44 év, náluk évekkel korábbi az első stroke, amit átlagosan 5-8 éven át fennálló magas vérnyomás előzött meg. Akiknél 65 éves korban következik be az agyi esemény, azoknál átlag 10-15 év óta nincs vagy nem jó a hipertónia terápiája, ami elsősorban a beteg együttműködésén múlik - ismételjük a tényt, abból a szándékból, hogy jobb belátásra bírjuk a kockázattal élő olvasóinkat. Ők ugyanis nem ellenőriztetik magukat rendszeresen, nem szedik vagy nem megfelelően szedik gyógyszereiket.

A legnagyobb veszélyben lévő 65 év alattiak, káros szokások rabjaként, sem a cigaretta, sem az ital negatív hatásával nem számolnak. Körükben kevés a cukorbeteg, de harmadik fontos rizikótényezőjük a magas koleszterinszint. Az esetek 2/3-ában nem táplálkozásfüggő, hogy kinek magas a vérzsír- szintje. Ha fennáll ez a panasz, multimetabolikus zavarról van szó, amely esetekben sokféle tényező állhat egymással összefüggésben. Általában az egyik mutató javításával hatni lehet a többire, például a kövérség csökkentése előnyös lehet a magas vérnyomásra is. Akinek szolid diétával nem sikerül rendezni a hipertóniáját, ott gyógyszerre van szükség, a gyógyszert pedig a tb-nek támogatnia kellene.

Az infarktus mumusától tartva, a megelőzésre gondolva, sokan ma már életmódbeli okokkal is kalkulálnak, a stroke-nál viszont még nem. Pedig minél fiatalabb az érintett, annál nagyobb lehet az életmód szerepe. Arnold doktor háziorvosi megfigyelése szerint nagy csapás, igen erős figyelmeztetés kell ahhoz, hogy jobb belátásra térjen a beteg - a fél oldalukra megbénultak fele abbahagyja a dohányzást, az ilyen betegek harmada pedig lemond az italról. (Megfordítva úgy is lehet persze mondani, hogy a nikotinfüggők fele, az alkoholfüggők kétharmada viszont megtartja egészségét fenyegető szokását.) Tény, már a csökkentésnek is komoly a szerepe. A sokat ivók csoportjából kikerülve már jelentkezhet egészségi "haszon".

Fontos megértetni a közvéleménnyel, hogy a gutaütést követő súlyos maradványszövődményeket könnyebb elkerülni, ha többet tudunk a betegségről. (A felmérés idején a betegek 52%-a volt önellátó, segítséggel ellátja magát 36%, teljes segítségre szorul 12%. A betegek 19%-ának nincs maradványtünete, 29%-nak egy, 25%-nak kettő, 28%-nak három vagy több is van.)

A közelgő infarktusnál - képletesen szólva - szívéhez kap a beteg, és vagy saját maga, vagy környezete mentőt hív. A stroke előtt hiába van sokszor jelző tünet (a veszélyben lévő kicsit húzza a lábát, nem forog a nyelve), ez nem kelti fel a figyelmet. Orvost igen gyakran csak akkor hívnak, amikor beállt a teljes bénulás. Márpedig az ellátás akkor lehet hatékony, ha késlekedés nélkül kapja a beteg. Nem szabad megvárni a reggelt vagy hétvége után a hétfőt. Fenyegető lehet a tartós fejfájás vagy az, ha a meglévő panaszhoz (például a magas vérnyomáshoz) 2-3 másik tünet is társul.

Remény

Az első szélütés nem szükségszerűen halálos. Nem lesz súlyos maradványtünet sem, ha jobban szervezett az ellátás, vagyis ha jól kivizsgált ember időben kellő kezelést kap (jó eséllyel az épül fel, aki 3 órán belül intézetbe jut), majd ha a rehabilitációra is időben viszik a megfelelő helyre. (A vizsgálatba bevont betegek 42%-ánál az ellátás neurológiai osztályon, 12%-ban strokecentrumban, 41%-ban általános belgyógyászati osztályon, 2-3%-ban szakrendelőben vagy otthon történt.)

Hiába kíván az orvostársadalom tenni valamit a betegért, ha a kezelés árát az egészségpolitika az ellátandóra hárítja át. A terápiának több irányból kell érkeznie - vallja a Családorvosi tanszék vezetője -, márpedig a vérnyomás vagy a vérzsír csökkentésére felírt szerek mind nagy anyagi terhet jelenthetnek a betegnek.

Az alapellátásban dolgozó orvosok látják, sok a magatehetetlen beteg, akikért a társadalombiztosítás nem fizeti meg a családnak a kiszolgálást, ellátást, holott a tb-ről, az egészségügyi ellátóról veszik le a terhet, minthogy kórházban, intézetben volna a helyük. Körzetben dolgozó orvosként ismerek családokat - utal saját élményeire Arnold doktor -, ahol a kis agyvérzések, az érelmeszesedés miatt tönkrement agyú, elbutuló beteg ugyanezen probléma miatt gondozta anyját és most őrá vigyáz az esetleg a munkából kimaradó lánya, aki tevékenységéért nem kap ápolási díjat.

A szélütés után a beteg elfogadóbb, belátóbb lesz a megváltozott világgal szemben. Ha kezelőorvosa meg tudja változtatni a vonakodók gondolkodását is, ha sikerül velük elhitetnie, hogy amennyiben elfogadták a betegséggel való együttélést, azt, hogy akár ötfajta gyógyszert kell szedniük, akkor még a szélütés után is számíthatnak javulásra. (A betegek 13%-a nem kapott vérnyomáscsökkentő kezelést, 24% egy szert szed, 33% kettőt, 27% hármat, 15% négyet vagy annál is többet.)

Sokat segít, ha a beteg biztonságban érzi magát, mert állapotát rendszeresen ellenőrzi általában a háziorvosa (19%-ban a teljes gondozást ezen a szinten végzik), de időnként a kardiológus, a neurológus vagy egyéb szakorvos is segíti a munkát.

Meglehetősen nehéz feladat az idős szülőt ért agyvérzés után megváltoztatni a középkorú hozzátartozó életszemléletét, de nem reménytelen abban bízni, hogy a megelőzésre esetleg az unoka lesz fogékony. Számukra különösen fontos az üzenet: akinek fontos az egészség és hosszú távon minőségi életet akar élni, ne váljon a szenvedélyek rabjává, kerülje az italt, a dohányzást, ne hízzon meg, és mozogjon, tornázzon. A megelőző gyógyszerelés minderre ráadásként segítséget adhat.

A lezárult vizsgálat szerint a gutaütésen átesett betegek 6%-a fekvőbeteg, 22% segítséggel mozog, 33% házimunkát végez és 7% még arra is képes, hogy rész- vagy teljes munkaidőben dolgozzon.