Egy falat Baja
Én az utóbbi csoportba tartozom. Kicsiny korom óta majd minden évben megfordulok a Sugovica partján. Ráadásul minden esetben tősgyökeres bajai famíliák vendégszeretete vett és bástyáz ma is körül.
Az elmúlt években persze én is igyekeztem vizitációimat a tizenkét évesen is már ősivé vált hagyomány, a halászléünnep napjaira időzíteni.
Mostani házigazdám, a Horváth család könyvtárában leltem egy szép kiállítású kötetet, amely Nagy Andrásnak, a város egykori főépítészének állít emléket. Ebben a könyvecskében meglelhetők a derék polgárember visszaemlékezései is, melynek elején leírja, hogyan tanácsos Pestről Bajára jutni.
"Este 10 órakor az Eötvös téren beszáll az ember a Mefter-hajóba, vált egy hálójegyet, lefekszik, és Kalocsáig alszik. Akkor reggel fél 6 van. Frissen felkel, megmosdik, és reggeli után kiül Bajáig a fedélzetre... A Duna Kalocsától végig gyönyörű. Erdők közt hömpölyög. A friss tiszta reggeli hangulat, vízszag, fenséges nyugalom, melyet csak a hajó egyenletes dobolása és vízsustorgása kísér, őserdős partok, a Dunának sok mellékága, dús növényzetű szigete, ragyogó fehér homokpartok, zátonyok, ezeken a sok vízimadár mind-mind olyan benyomás és látvány, mely a Bajára utazót kellemesen hangolja..." - írta a jeles hivatalnok 1934-ben.
No, ma már így Bajára befutni bajos.
Nincs már Mefter - Magyar Királyi Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság -, nincsen hajó, nincsen semmi sem.
Kánikulában igen kemény, majd' négyórás, kétszeri átszállással kalandosabbá tett vonatozás teszi próbára a magamfajta autótlan utast. Hiába teszi meg az ember az út felét intercity járattal, azon nem hogy mosakodni, de büfékocsi hiányában egy parizeres zsömlét beszerezni is lehetetlenség. Arról nem is beszélve, hogy hiába kötelező a közel hatszáz forintos helyjegy váltása, az ember váltott helyén mindig, szükségszerűen és kivétel nélkül talál már egy utastársat, aki azzal magyarázza az einstandot, hogy az ő helyén is ül már valaki. Így te elfoglalod más helyét, aki hiába reklamál, a hülye, mehet ő is isten hírével tovább.
De közeledve, oda érve, kicsinyt által és körbejárva a várost, el kell ismerni örömmel, és újra, újra: Baja őrzi varázsának egyik legfontosabb fundamentumát: a természettel való szerves, szoros kapcsolatát.
Horváthék - pedagógus, gyógytornász szülők, két egyetemista fiú - Baja déli részén, Homokvárosban élnek. Kicsiny, ám gyönyörű, ápolt, szaletlis, kutas, termő gyümölcsfákkal teli kertjükből kilépve kettő perc múlva csatornapartra, hídhoz, zsiliphez ér a sétás, aki én voltam ezúttal. Mint utólag rekonstruáltam, itt ad egymásnak randevút a Sugovica és a Ferenc csatorna. Az előbbit a nagy Duna csinálta valamikor az ősidőkben, a másikat Bezdán és Óbecse közé Türr István több mint kétszáz éve. A híd 1937-ben épült, de a róla jól tanulmányozható zsilipépítmény 1875-ös, impozáns műemlék. Pár száz métert tovább battyogva máris őserdőben van az ember, aki csak az imént kelt föl az ebédasztaltól.
Ez már Gemenc, az úgynevezett Pandúr sziget.
Baja olyan város melynek legendás főterétől tizenöt perc sétányira vadregényben él háborítatlanul a vadmacska, a hód, a vidra, a mindenféle ritka szárnyas. (No meg a szapora jachtozó.)
Zöld és szépen rendbe szedett Baja belvárosa és minden kertvárosa is. Mintha megállt volna az idő. De az azért mégsem állt meg.
Az elébb idézett Nagy András jár eszembe, akiről képtelenség például azt leírni, hogy megvesztegethetetlen volt, mert a megvesztegethetőség olyan messzire állhatott tőle, hogy a szó használata is sértő, sőt képtelenség egy olyan mondatban, amelyben az ő neve is szerepel. Ez az embertípus - félő - Magyarországról kihalt. Épített, engedélyezett, hivatalnokoskodott, aztán kávéházazott, vonósnégyesezett, evezett, úszott, kirándult, korcsolyázott, olvasott, családozott és rajongott választott városáért, Bajáért. Amelynek 1929-től 1961 között volt főépítésze.
És ez az, ami ma végképp nem képzelhető. Hogy valaki szakmai hozzáértése okán, csupáncsak városát, közösségét szolgálva hivatalában maradhasson - kurzusok váltakozásának dacára.
Nem kellett sokat időzni a mostani Baján ahhoz, elég volt két helyi lapot kézbe venni, meg tíz percet nyomkodni gombját az egérnek, hogy a messzis ember is tisztába jöjjön avval: ez a város is Magyarország. Ez a város is megosztott tehát, itt is az élet minden szegmentjébe belefészkelte magát a politika, itt is mindenki számon tartja a másik hovatartozását, itt is kettészakadt minden munkahely, hivatal, üzem, iskola, kórház, család.
De szombat este a kicserélt kövezetű gyönyörű Szentháromság téren szerencsére nem érződött ebből szinte semmi. A soknemzetiségű város a régi, vendégszerető, befogadó arcát mutatta. Az össznépi tűzgyújtás előtt az új polgármester, dr. Révfy Zoltán röviden szólott. Ebből senki az ő pártállására nem következtethetett.
A bajai halászlé - azon túl, hogy ahány bajai szakács, annyi féle - lélekben egy. Azt még nem sikerült kettéhasítani.
Titka is egy: Baja. Merthogy amúgy a világ egyik legegyszerűbben elkészíthető étke: sok hagyma kell bele, sok hal, sok és jó pirospaprika, só, víz és nagy láng. No meg a gyufatészta. Mégis: másutt sehol nem lesz olyan, mint itt Baján.
És hogy Baja még mindig őrzi befogadó város státuszát, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint az a döbbenetes jelenet, amely a város főterének közepén, tízezernyi főző, falatozó és iddogáló bajai szeme láttára játszódott le szombaton este. Az egyik asztaltársaság fiatal és kellőn alapozott tagjai - a zöm, mint kiderült, Dabasról érkezett - egy rozoga paradicsompasszírozó és egy sörösüveg talpával nyomorgatott szita segedelmével passzírozták a halat!
Baja toleráns népe ezen az estén még ezt a kedves, de azért mégiscsak elképesztő provokációt is derűs fölénnyel nézte el.
