A vizuálisan képzettek már látták is maguk előtt Márta Istvánt, amint várja, hogy megérkezzen egy gyöngyöző homlokú követ, kezében pénzzel tömött műbőr aktatáskát lobogtatva. Benne a Kapolcs környéki katlanpartihoz hiányzó közel ötvenmillió forinttal.

De mi lesz, ha mégsem így történik?

Ebben az esetben alighanem kimeríthetetlen a pusztító ajánlatok tárháza: mondjuk a főszervező előhozakodik azzal, hogy összecsomagolja a felújított vízimalmot, az elkészült aszfaltozott utakat; egyáltalán: Kapolcsot, Taliándörögdöt, Vigántpetendet, Monostorapátit, Öcsöt, Pulát, Nagyvázsonyt, és elviszi máshová.

De erről egyszer már lemondott, amikor a fesztivál körüli pénzügyi anomáliák elkerülésére az elmúlt években Zalába tessékelték a megyei elöljáróságok. A lehetőséget köszönte, megfontolta, majd maga is képtelenségnek találta.

A "Ha csütörtökig nem érkezik meg a hiányzó pénz" kezdetű kirohanás végül is a következő szavakkal végződött: "akkor arra is felkészültünk, hogy a már meghirdetett programokból melyiket kell lemondanunk". Hogy pontosan melyek azok, egyelőre nem árulja el, csak annyit, 30-35 zenei-színházi produkció áll a guillotinra vezető lépcső előtt.

Mint mondja, éppen a legszínvonalasabbak.

A háttérben pedig remegni kezdenek a tíznapos jegyek tulajdonosai, vajon az időközben már megalakult válságstáb kit fog lehúzni az impozáns, cirka 3200 fellépővel gazdálkodó listáról. És egy kicsit vacogni kezdenek a borospince-tulajdonosok, a lángos-, a szotyi-, a vattacukor-, a kürtőskalácsárusok a hír hallatán elmaradozó vendégek rémképétől. Még azok is, akik csak újabb pár négyzetméterbe fektették vagyonkájukat valamelyik falu határában, hogy azt sátorhelyként futtassák fel.

Persze aki megrögzött kapolcsos, annak szinte már hiányozna ez a jól bevált előjáték. A tizenkilenc évvel ezelőtt néhány programmal és négyszáz résztvevővel induló fesztivál világéletében pénzhiánnyal küzdött. Hol maguk a szervezők kalapoztak, hogy az abból befolyó huszonhétezer forintot befektetve halmozzanak tőkét, hol szponzoroktól kuncsorogtak az utolsó pillanatban, hol meg az aktuális minisztert vették rá gyorssegély kiutalására.

Eleinte higgadtan, később már felpaprikázva kérték a jusst. És a pénz mindig összejött valahogy. A múlt század végén az öt-, majd a húsz-harmincmillió, évekkel később a harminc-negyven, majd a száznegyven-száznyolcvanmillió.

Az idei 242 millió viszont sehogyan sem akar összejönni - két elbizonytalanodó főszponzornak és a kulturális tárcának felróhatóan. (A tervek szerint az állam fedezne 104 milliót, a szponzorok 71-et, 67 millió pedig saját "zsebükből" menne.)

Márta István megint szomorú, bizonytalan.

És a szomorúságnak ára van.

Völgyfesztivál: kényes pénzügyi egyensúly