Azt már tudjuk, hogy a meggazdagodáshoz elég. De ez még nem lenne annyira érdekes, hiszen milliárdosból már nekünk is van épp elég. Más dolog azonban Magyarországon gazdagnak lenne, és más egy államokon átnyúló cégbirodalmat uralni. A magyar cégvezetők közül eddig kevesen érezhették meg ennek az ízét. A legtöbb, mi nekik kijut, hogy ők hajthatják végre a külföldi központok döntéseit. Vagy nyöghetik a rövid ideig tündöklő politikusokét. És ki szereti, ha széke a politikai széljárástól, egy máshol már levitézlett, ezért a távoli leánycéghez küldött főnöktől vagy a csak az őse okán gazdag tulajtól függ?

Attól azonban még nem lesz valaki "multi", hogy úgy érzi: többet tud ő azoknál, mint akik teli zsebbel ide jönnek neki ukázokat osztani. Az egyik út, ami előtte áll: a semmiből megcsinálni a maga vállalkozását, ahol a saját uraként megmutathatja, mire képes. Ebből azonban csak ritkán lesz egy emberöltő alatt nagy, országokon átnyúló cégcsoport. A másik a Csányi-modell: Kerülj a megfelelő társaság élére, tedd magad szinte elmozdíthatatlanná, aprózd el minél jobban a részvényesek körét, dobd le az állami jármot, majd próbálj meg így európai vállalatbirodalmat építeni. Erre a szisztémára épül az OTP-csoport működése, ahogyan a Molé is. A formálisan a részvényesek által kinevezett vezetők a gyakorlatban uralják a céget anélkül, hogy abban meghatározó tulajdonuk lenne.

A hatalom megragadása, megtartása és az államról való rafinált leválás érdekében az OTP és a Mol jelenlegi vezetői sem válogatottak különösebben az eszközökben. Már nem ők az aktuális politikai kurzus játékszerei, hanem sokszor ők játszanak a politikával aktuális érdekük szerint. Az egykori kinevezettek ma már formálni tudják a politikai akaratot. Kitessékelték az államot az ajtón, de ha szükség van a védelmére, akkor meg is kapják azt - például az OMV ellen.

A Csányi-módszernek azonban nemcsak az "államtalanított" cégek állami hátszelének megtartása képezi a részét. Fundamentuma az is, hogy produkálni kell: a kormányrúd megragadása mit sem ér akkor, ha a cég nem bővül gőzerővel, a profit nem üti ki a plafont, és a részvények ára nem megy az égbe. Enélkül nincs az a rafinált alapszabály, ami hosszú ideig meg tudná védeni posztján Csányit vagy Hernádit. Amíg megy a szekér, a tulajdonosokat arról is könnyű meggyőzni, hogy olyan részvényjuttatási programot fogadjanak el, ami milliárdosokká teszi a társaság vezetőit.

És akkor most tessék a sutba dobni a felvásárlásokról írt gazdasági tankönyveket, a cégvédő nemzeti szónoklatokat, a nem politikai ügyről beszélő politikai nyilatkozatokat, a részvényesi érdekek védelméről szóló közleményeket. Legyünk egy pillanatra Hernádi Zsolt és Csányi Sándor, ha már úgy alakult, hogy nem mi lettünk ők. - Na nehogy már most jöjjenek az osztrákok, aztán széles mosollyal bezsebeljék, amit évekig építgettünk - mondanánk zsigerből, és ha kell ezeroldalas számításokat is letennénk bizonyságul. Lehet, hogy később egy másik ajánlatra már igent mondanánk - ahogyan esetleg a Mol vezetői is. De addig még ők szeretnének tenni néhány ajánlatot. A mű ugyanis nem készült el, az alkotó nem pihen. Csányi és Hernádi forgatókönyvében még nem értünk el az utolsó jelenethez.

Nem derült ki ugyanis, hogy kifejlődhet-e a Molból és az OTP-ből legalább akkora birodalmacska, mint az OMV, az Erste vagy éppen a Raiffeisen. Esetleg még nagyobb. E nélkül nincs happy end, csak egy zsák pénz a gyerekeknek. De mit ér ez, ha nem mesélhetnek arról, milyen volt, amikor a nagypapa ajánlatot tett az OMV-re.