A mai magyar szokások szerint bizonyos szint fölött a közéleti szereplőket és állami tisztségviselőket kerek születésnapjuk, avagy nyugdíjba vonulásuk alkalmával kitüntetik. Én magam nem helyeslem ugyan ezt a szocializmusból örökölt gyakorlatot, de mivel ez élő gyakorlat, indokolt Horn Gyulának magas kitüntetést adni, és nincs olyan alkotmányos ok, ami miatt őt ki kellene zárni a kitüntethetők köréből.

Sólyom László korábban arra hivatkozva kifogásolta az egykori rendszer néhány vezető szakértőjének kitüntetését, hogy ők az előző, nem jogállami rendszerben töltöttek be vezető tisztséget, azt erősítették tevékenységükkel. Hornról ez nem mondható el. Ő két időszakban is erősítette a leendő, majd a megvalósult demokratikus Magyarországot. Először a Németh-kormány külügyminisztereként, amikor felmondta az NDK-val kötött egyezményt, hogy kiengedhessék az itt tartózkodó keletnémet állampolgárokat. Ez a lépés volt Magyarország igazi függetlenségi nyilatkozata, ezzel juttatták egyértelműen kifejezésre, hogy Magyarország nem igazodik többé a többi szocialista ország elvárásaihoz. Ezen a ponton Horn szembefordult mindazzal, aminek jegyében a pártállamban karriert csinált.

Miniszterelnökként Horn továbbvitte a rendszerváltást: nemcsak a bokrosi stabilizáció fűződik az ő kormányzásához, de az állami tulajdon lebontásának, a privatizációnak a felgyorsítása, a nyugdíjreform, az igazságügyi reform, a NATO-tagság (amelynek szükségességét ő mondta ki először), az EU-tagság előkészítésének folytatása, a szlovák és a román alapszerződés is. Horn kormánya következetesen betartotta az új magyar demokrácia normáit, tiszteletben tartotta az ellenzék és a független közjogi intézmények jogait. Az utána következő miniszterelnökök, Orbán és Medgyessy kormányzását ezzel szemben a visszarendeződés jellemezte: Orbánét a demokratikus politikai intézményrendszer elleni támadások sorozata, Medgyessyét a - már Orbánék által elindított - gazdasági destabilizáció. Antall mellett Horn volt az a miniszterelnök, aki kész volt a politikai népszerűség szempontjait alárendelni az ország érdekének, míg utódai erre 2006-ig nem voltak hajlandók.

Hogy miket gondolt magában az országról, a világról és 1956-ról akkor, amikor vezető tisztségben volt, és miket gondol most, amikor már nincs vezető tisztségben, annak e kormányzati teljesítmény megítélése szempontjából nincs jelentősége. Annak sem, hogy fél évszázaddal ezelőtt karhatalmista volt, és azt ma sem tagadja meg. Voltak miniszterelnökként is olyan lépései, amelyeket én például kifejezetten károsnak tartok: a vatikáni megállapodás, a vízlépcső megépítésére tett kísérlet, vagy akár a nyugdíjasok ingyenes utazásának kiterjesztése. Az általa vezetett koalíció országgyűlési képviselőjeként fel is léptem ellenük. Szomorú félreértésnek tartom, hogy egyiket-másikat ma is legfontosabb tettei között tartja számon. Nem helyeslem azt sem, ahogy különféle nyilatkozatokkal ma a koalíció politikáját kérdőjelezi meg. De ez sem teheti kérdésessé a külügyminiszteri és miniszterelnöki teljesítmény megítélését. Kitüntetéseket tettekért adnak, és nem nézetekért. A nézetei kinek-kinek a magánügyei.

Igaz, a politikus nyilvános nyilatkozata már több, mint nézet - tett. Tett Horn egy-egy nyilatkozata is, melyekkel sokan nem értünk egyet, legyen szó akár a Gyurcsány-kormány reformjairól, akár ötvenhatról. Miként tett az is, hogy a magyar jobboldal vezető személyiségei, köztük Mádl Ferenc volt köztársasági elnök, aláírják Csoóri Sándor Márciusi Chartáját, amely már-már egész alkotmányos berendezkedésünket megkérdőjelezi. Ezek a tettek befolyásolják, hogy mit gondolunk a szóban forgó közéleti szereplőről, készek vagyunk-e egy pártban, egy frakcióban ülni vele, egy nyilatkozatot aláírni vele. Azt azonban nem befolyásolják, hogy részesülhetnek-e a köztársaság elismerésében. Horn Gyula külügyminiszteri és miniszterelnöki teljesítményét és annak elismerhetőségét sem teheti kérdésessé, hogy ma sem azt gondolja 1956-ról és a Kádár-korszakról, ami a hivatalos doktrina, és ezt, ha megkérdezik, nem is rejti véka alá. A perdöntő az, hogy miniszterelnökként következetesen betartotta az alkotmányt, amelyre felesküdött, eltérően például az őt követő Orbán Viktortól. A kitüntethetőség szempontjából ez számít.

Ne feledjük: az új magyar demokrácia létrehozói, a demokratikus politikai közélet szereplői különböző irányokból érkeztek a demokráciába. Vannak köztük született demokraták, de olyanok is sokan, akik a pártállam híveiből, tisztségviselőiből lettek demokratikus politikusok. És olyanok is, akik más természetű tekintélyelvű megoldásokhoz vonzódtak és vonzódnak, ezt nem is titkolják, de készek tudomásul venni a demokratikus szabályokat, és igazodni hozzájuk, ha valamilyen tisztségbe kerülnek. Ők mást gondolnak a történelem fontos fordulópontjairól - ki 1956-ról, ki 1944-45-ről -, mint amit ma gondolni ildomos, s amit Sólyom László gondol, vagy akár én, de mindannyian egyformán jogosultak részt venni a demokratikus magyar közéletben. S ha egyformán jogosultak közéleti tisztséget viselni, akkor egyformán jogosultak arra is, hogy sikeres tevékenységüket az állam elismerje. A magyar állam - mint a demokratikus államok általában - bizony egymás mellett tüntet ki olyanokat, akik gyökeresen eltérő nézeteket vallanak, s kérlelhetetlen politikai ellenfelek voltak vagy akár azok is maradtak.

Az új magyar demokrácia kiinduló feltevése volt, hogy senkitől sem tagadja meg múltja alapján a közéleti szerepvállalás lehetőségét. Más országokban ez másképp történt. Csehszlovákiában tíz évre kizárták a közéletből a volt kommunista tisztségviselőket, Lengyelországban most törekednek utólag valami ilyesmire a Kaczynski ikrek. (S ezt ott olyanok utasítják el a leghatározottabban, akiket Jaruzelski tábornok annak idején internáltatott, mint pl. Adam Michnik.) A magyar jobboldalon is újra meg újra felmerül az effajta politikai diszkrimináció igénye, olykor erre irányuló törvényjavaslatokat is megfogalmaznak, ám ennek nincs az országban számottevő társadalmi támogatottsága. Méltán nincs: az egykori MSZMP-nek a reformpolitikában, majd a békés rendszerváltásban játszott szerepe nem ad erre alapot. Az viszont, hogy előbb Mádl Ferenc, majd most Sólyom László elutasította Horn kitüntetését, éppen effajta diszkriminációt hoz be a magyar közéletbe: múltja és ahhoz való viszonya alapján zár ki valakit abból, hogy hivatalosan elismerjék a demokratikus Magyarországon, a demokratikus Magyarországért végzett kiemelkedő tevékenységét. Azt a szemléletet képviseli, amely múltjára hivatkozva ki akarja zárni a szocialista pártot a magyarországi politikai közösségből, s ezzel utólag megkérdőjelezi a tárgyalásos átmenetet. Alkotmánybíróként Sólyom László világosan látta a magyar átmenetnek azt a sajátosságát, hogy senkit sem zár ki a demokratikus közéletből, köztársasági elnökként sem indokolt erről megfeledkeznie. 

Bauer Tamás közgazdász