A lakosság a hőmérőre tapasztotta fáradt tekintetét: meddig kúszik a higany szála? A héten jön megint a globális felmelegedés, nem baj, csak elénk ne üljön, persze, nem mintha nem lett volna ugyanilyen hőség tizenöt vagy negyven éve is. Izzadva kukkerolja az ország a higanyt: melegfelvonuló, buziverő zsidózó, őstermelő és telekspekuláns, revizionista érsebész és reformpárti altatóorvos, Szörényi és Bródy, tolvaj és rendőr (és a két halmaz metszete), vetkőző somogyi tanárnő és Király B. Izabella, exügynök és volt megfigyelt (és a két halmaz metszete), olajmaffiózó és vámtiszt (és a két halmaz metszete), talán még Nyakó István és Répássy Róbert is. Mindenki.

Az ember végső soron egyszerű természeti lény: az időjárásnál fontosabb és izgalmasabb téma nincs, még egy lóval közösülő viharsarki óvónőt is elhomályosít, pedig a közösülés is meglehetősen természeti téma, és ennek megfelelően érdekes. Átismétli mindenki szépen az áltiskolai földrajz- (vagy környezetismeret-) anyagot: napi, havi, évi középhőmérséklet, csúcshőmérséklet, kontinentális éghajlat, forró afrikai légtömegek, satöbbi.

Én akkor váltam gyanússá a magam számára, amikor a hatodik hőmérőt meg ilyen digitális időjárásvackot szereztem be a házba, hogy lássam, milyen meleg van kinn, milyen bent, milyen fönt, milyen lent, de már helyre tettem ezt magamban, sőt büszkén vállalom, azt tervezem, hogy tetováltatok a hátamra egy ágaskodó lovon hatalmas pallossal a Vissy Károly-fejű sárkány ellen induló félmeztelen Németh Lajost. Ki vagyok békülve a kontinentális éghajlattal, hogy hol meleg van, hol hideg, hol esik, hol meg nem, baromi unalmas lehet a trópusokon például, ahol az év felénél megfordul a szél, jön az eső, akkor esik néhány hónapig, mindennap kábé ugyanakkor, aztán minden évben ugyanazon a napon megint megfordul a szél, és akkor meg nem esik, mindegy, csoda, hogy meg nem őrülnek a nagy monotóniában a szerecsenek. Lehet ugyan, hogy a nosztalgikus szentimentalizmus löszös talaján, de a nyárnak különösen ezt az alföldi, perzselős változatát bírom, ég a napmelegtől ugye a satöbbi, főtt kukorica fő, görögdinnye reccsen, félmeztelen férfiak svájcisapka nélkül (nagyapám mindig félmeztelenre, klottgatyára vette föl ilyenkor a kék vászon raktárosköpenyt), durvább esetben neccatléta (!). Jász-nagykun gyerekkorom nyaranta főttkukorica- és görögdinnyemámorban telt. A görögdinynye mint esemény. Minden nap, ebéd után, izgalom, vajon milyen lesz? Elég édes-e? Nem lőrinces-e már? Előhozni az óriási, zöld golyót. Hú, mekkora. Reccsen-e a kés alatt, hasad-e? Kihiénázni a közepét, ahol mag nélküli, mert a magozás az nagyon macera. Egy régi Nők Lapja hátoldalán, kedvenc rovatomban (Hetedhét országból) láttam egy képet a szovjet agrármérnökről, aki kinemesítette a mag nélküli görögdinnyét (ugyanitt adtak hírt a kocka alakú paradicsomról is), akkor tudtam volna hinni a szocializmusban.

Minden szolnoki görögdinnyézésnél elmesélte nagyapám vagy nagyanyám, hogy az ő szüleik kenyérrel ették a görögdinnyét, az öcsémmel szörnyülködtünk, aztán rituálisan jött az a történet, hogy nagyapámék hogyan loptak görögdinnyét a háború előtt, átúsztak a Tiszán, túloldalon volt a dinnyeföld, leszakítottak két nagyot, aztán rohanás a botját forgató csősz elől, a magaspartról bedobták a dinnyéket a Tiszába, utána ugrottak, és mint a vízilabdázók, fejjel-orral lökdösték maguk előtt úszás közben, a túlparton meg szétloccsantották egy kövön és ott vizesen, klottgatyában, kézzel ették a túlpartról tehetetlenül ordibáló csősz szeme előtt.

A főtt kukorica illat pedig: tiszaligeti strand, csónakkölcsönzős bácsi a nagy redőnyhúzóval, vattacukros, klórszag, és az egytizes medence durva alján kisebesedett talp, térd. Azért a plez úr. (Másik történet. Ha történet egyáltalán.)