Alan Johnston visszatért
A BBC World Service székházában, a Bush House-ban mindenki az udvar felé tart. Egy perce még az ebédlőt vettem célba, de úgy nyüzsög egy irányba az egész folyosó, mintha bombariadót fújtak volna. Nincs időm kérdezősködni. Megijedek; beállok a sorba, masírozom kifelé a többiekkel.
Amikor kilépek az ajtón, a vakító napsütéstől semmit sem látok. Egy pillanattal később kitisztul a kép. Több száz ember néz ugyanarra, a hátuk mögött két nagy plakát egy integető kopasz emberről, a kép alatt felirat: WELCOME BACK ALAN! Követem az udvaron állók tekintetét, és egyszer csak feltűnik a férfi a plakátról. Tapsvihar.
- Volt idő, amikor tényleg nem hittem el, hogy egyszer a Bush House parkolójában állok majd - mondja már a mikrofonba Alan Johnston. A fogságban néhány hét után kapott egy rádiót. Az első angol nyelvű adás, amit hallott, a BBC jelentése volt a haláláról. - Aznap éjszaka végig attól rettegtem, hogy az elrablóim PR-gépezete kicsit előrébb jár, és még hajnalban kivégeznek. Hiszen egész életemben arra neveltek, hogy higgyek a BBC-nek - szórakozik a halálfélelmen az újságíró. Aztán megköszöni a kollégáknak a támogatásukat, és hogy még akkor is hírként kezelték a fogságát, amikor hosszú időn át nem változott semmi.
- Az anyám mesélte - mondja már az otthoni időkről -, hogy az egyik londoni atomerőművön is heteken át világított a kopasz fejem.
Az udvaron összegyűltek az egyik pillanatban némán hallgatják a fogság történetét, a következőben Johnston poénján nevetnek. Végül megint elkomorodik. - Nem tudjátok, mi a szabadság, amíg el nem hiszitek, hogy örökre elvesztettétek.
Legalább ötvenen megölelik, mire bejut az épületbe. Egy itt dolgozó palesztin újságíró két kollégájával halkan bocsánatot kér a történtekért. - Megőrültetek - válaszol Johnston meghatottan, és együtt sétálnak a szerkesztőségi szoba felé. A főszerkesztő szobájában répatorta, gyümölcs és a tea fogadja. Mire a szájához emeli a villát, már megkérdezik valamiről. Az egyórás uzsonna alatt alig fél szelet tortával birkózik meg.
Sovány, az arca megviselt, ha valaki hirtelen mozdulatot tesz a közelében, néhány centit hátrahőköl. - Hajnali háromkor felkeltettek - meséli -, és felolvastattak velem egy szöveget az öngyilkosövben. Először ide-oda néztem, bakiztam, látszott, hogy olvasom, úgyhogy másodszor papír nélkül kellett beszélnem. A második videofelvételen igazi öngyilkosöv volt rajtam, de nem volt hozzá detonátor. Valamiért nem hittem el, hogy tényleg felrobbantanának. Az utolsó fél órán kívül nem bántottak. Akkor, az autóban kaptam néhány ütést, és végig egy Kalasnyikovot tartottak a fejemhez. De a fogságban nem ütött meg senki.
Amikor arról kérdezem, hogyan fogadják az angolok az utcán, azt meséli, az emberek egy-egy pint sört küldenek az asztalához a pubban, és nem tud normálisan vásárolni, mert mindenki kezet akar vele rázni. - Egyik nap kinyílt előttem egy ajtó, és összerázkódtam, annyira megijedtem. Azt hiszem, kicsit paranoiás lettem az elmúlt négy hónapban.
London, 2007. július
