Tragédia tragédiája
Tárgyilagosan nehéz elképzelni, hogy az orvos és az ápolónő-csapat szándékosan fertőzte volna meg a szerencsétlenül járt líbiai gyerekeket. Semmi értelmezhető okot nem lehet felhozni ennek bizonyítására. Azt pedig, hogy az ő vétkes figyelmetlenségük okozta volna a tragédiát, komoly szakértők cáfolták, először is azzal, hogy a fertőzések korábban kezdődtek, mint a bolgár és palesztin vendég-szakemberek egyáltalán Líbiába érkeztek volna. Mindezek dacára a líbiai igazságszolgáltatás nyolc éves procedúra után bizonyítottnak találta a külföldiek bűnösségét, és halálra ítélte őket.
Újabb tragédia: a jogállamiság formai szabályosságával szemben a külföld tehetetlennek bizonyult, minimum két okból. Egyfelől nehéz kívülről bebizonyítani, hogy koncepciós per zajlik, még ha nyilvánvaló is. Másfelől, és ez a döntő, senki nem akarta még nagyobb veszélybe sodorni vádlottak életét.
Hiszen Líbia voltaképpen soha nem tagadta, hogy „az iszlám jog” alapján pénzt akar „kárpótlásul” az áldozatok családjainak. Ez innen nézve közönséges zsarolás, még ha onnan nézve a családok igazságosnak és jogosnak érzik is a gyermekenként egymillió dollár kikényszerítését.
Ha meg is könnyebbülhetnek a vádlottak életéért aggódók – végül is ez a legfontosabb -, az eddig is kettős tragédia külön tragédiája, hogy a zsarolás végül is sikeresnek bizonyult. Belegondolni is rossz: ezentúl bármelyik országnak kedve szottyanhat néhány külföldit jogállami díszletek között megvádolni, és csak idő kérdése, mikor lehet a kassza elé járulni.
És még ez is tetézhető. A per nyolc esztendeje alatt a korábban haramiának minősített Líbia – néhány komoly és több formális gesztus fejében – a Nyugat körüludvarolt partnerévé nőtte ki magát. A csodálatos változáshoz két dolgot kellett megtennie: 1. szakított a terrorizmussal és támogatásával, 2. felajánlott néhány, egy-egy dollármilliárdos üzletet a nagyhatalmaknak. Tripoli összekötötte a dicséretest a hasznossal, nem is tudott, nem is akart senki a fejlett (jogállami) Nyugaton ellenállni az ajánlatnak. És akkor még ott a líbiai olaj is, amelyből évtizedek óta épül az iszlám szocializmus, de lám csak, megnyílhat immár a világpiacnak. Kadhafit korábban az amerikaiak a saját sátrában akarták halálra bombázni (lásd még: jogállamiság nemzetközileg), most pedig az EU-val kórusban méltatják a beduin vezért, nocsak: ezzel a fiúval lehet tékozolni!...
Szegény doki és a nővérek, még örülniük is kell, hogy Bulgáriában tölthetik le az életfogytiglant, amivel a líbiai igazságügyi főtanács kegyelemből megajándékozza őket. Ami velük történt, még akkor is tragikus, ha netán esetleg egy picit felelősek is lettek volna a bengázi kórházban történtekért. De sem ez, sem a (valószínűbb) ártatlanságuk nem fog már soha egyértelműen kiderülni. Szörnyű.
Az egész történet egyetlen igazi tanulsága, hogy bárkivel bármi megtörténhet, még mindig. Üdvözöljük magunkat a XXI. században!
