Kevés nagyobb melléfogása volt az előző rendszer kultúrpolitikusainak és a roskatag államideológia foltozgatóinak, minthogy az ifjúsági szubkultúrákat azonosították a tisztaság-problematikával. A tinédzserekből ösztönös lázadókat kreáltak, a hatvanas évek földindulása számukra a kamaszkor nehézségeivel járó szükséges rossz volt csupán. Szerencséjük az volt, hogy a hazai "hatvannyolc" nem szerveződött, nem szerveződhetett ellenkultúrává, mint nyugati társa. Nagy árat kellett persze ezért fizetni. A rendszer megreformálhatatlanságának egyik fő okává lett, hogy nem értették meg a szándékot, a kritikai kezdeményezést, amit az a bizonyos megénekelt lánckerék eltiport Csehszlovákiában. Daniel Cohn-Bendit, a diáklázadások vezéralakja néhány éve Budapesten mondta el: a nagy generáció közös pontja itt és ott a szabadság kérdésének sajátos felvetése volt. A nyomasztó légkör alóli felszabadulás akarása.

A "rendes ember" jóléti társadalma alól a németeknél, a konzervatív és rendpárti gaulle-ista Franciaország kispolgári arisztokratizmusa alól, az amerikaiak kicsinyes és puritán életecskéi alól, a mentálisan kibírhatatlan munka, (világ)politika és kapitalizmus alól. Ez volt "nyugaton". És az államszocializmus (lélek)gyilkos párája alóli felszabadulás "keleten".

Lengyel László írja le egyik utóbbi könyvében azt a "játékot", amivel a tinédzserek bosszantották szüleiket: a hangerő feltekerve a Szabad Európán, hogy kétségbeesve berohanjanak az ősök és letekerjék. De hiába, mert az utca másik pontjáról hasonló módon tovább szól a zene. Valószínűleg kevés dologgal lehetne jobban illusztrálni, miből volt elege a "nagy generációnak" a kádárizmus Magyarországán. A nyomasztó légkör előzménye, hogy a társadalom tagjai rákényszerülnek, hogy bizonyos áldásokért, vagy nyugalmukért cserébe jó képet vágjanak értelmetlen, abszurd, képmutató és elviselhetetlen-elfogadhatatlan dolgokhoz. Ha ezek megszaporodnak, beborítanak mindent, mint a guanó, az egyéni sikerek, a társadalmi áldások, a lehetséges mobilizációs utak és a legnemesebb korerkölcsök sem érnek egy fabatkát sem. Enélkül nem érhető a megálló idő elől menekülni akaró Pierre (Sőth Sándor), a nagyszerűbb és tartalmasabb világot álmodó, zenekart alapító Koroknai Laci (Kosztolányi Balázs), vagy a szerelmével nomád körülmények között új életformát kereső Kati sem (Laurentzy Mária) - pedig a nagy generáció örök igazságát őrzik ők, akik a filmvásznon nem öregedtek együtt a beatnemzedékkel.

A "bevonulás" után egyértelművé vált: nincs esély a felszabadulásra, mert a rezsim egyik skandallumból menekül a másikba. A "nagy generáció" tragédiája, hogy miután a Kádár-kort kibírta és kibekkelte, a rendszerváltás végleg taccsra vágta. Ezért nem maradt más tagjainak, csak a nosztalgia, nem azért, mert korábban csak "szimuláltak" és "kukorékoltak". A "nagy generáció" már nem volt képes valóban szabad világot teremteni, mire helyzetbe került. Megértette: ha a meghajló gerinc egy világtörténelmi korszak sajátosságává válik, akkor ismét nem marad más, csak a "nagy megtagadás", vagy visszahúzódás, a rezignáció és önmaguk tudatos leépítése. Utóbbit választotta. De ez már egy másik történet.

A macskakő azonban újra sípol. Az ifjúság az utcán tör és zúz. Ami történik, nem tavaly szeptemberben kezdődött, csak maximum akkor vettük észre. A félfasiszta és nacionalista jelmezek mögött azonban megint nem a "tisztaság" érzülete munkál, hanem a szabadságvágyé. És megint joggal. Mert a rendszerváltás utáni Magyarország megint kettős életet él. Vagy nem kibírhatatlanul nyomasztó-e a médiából ránk ömlő giccsvilág, mely csak éppen a valóságot hagyja figyelmen kívül, miközben "tudósít" arról, hogy mi van? Nem végzetesen ellentmondásos-e a csillogó öncélú fogyasztás végcél nélküli hajszolása - és a lepukkantság, egy helyben toporgás, leépülés és nyomorúság egyszerre? Nem elviselhetetlen-e a politika által fenntartott polgárháborús helyzet, amihez alkalmazkodnunk kell akkor is, ha tudjuk, hogy az egész képmutató, romlott és nem a fontos dolgokról beszél?

Vagy nem abszurd-e a nyilvánosságban folyó viták kiszámíthatósága és előre lefutottsága, a mögöttes érdekek és pozíciók győzelme a legfontosabb ügyekben is? Vagy nem érezzük-e rabságnak a hihetetlen korrupt, urambátyám, protekciós közeget? A kapitalizmus kulisszáit, amelyet csak éppen a szereplők nem vesznek komolyan, a normaszegés gyakorlatát, amelyet erkölcsileg meg is tudunk indokolni. Vagy nem fog-e visszatérni a szellemtelen, középszerű és szervilis lények uralma, a "csak baj ne legyen", vagy a "mire tudom felhasználni" elve alapján munkáló kontraszelekció? És nem fojtogat-e valamennyiünket a szolidaritás hiánya és az értékrendek s életformák alternatíváinak riasztó beszűkülése? Higy-gyük el, harminc alatt (is) elviselhetetlenül bénító a boldogulási vágy, a teljesítménykényszer és hogy az iránytűk elvesztek.

Az ifjúsági probléma mindig akkor üti fel a fejét, amikor a becsületes szemlélő számára nem akarnak véget érni a megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdések. Amikor az ifjúság úgy érzi: nincs más választása, mint kezébe venni a dolgokat. És ettől független, hogy a választók többségét, a saját kispolgári és fogyasztói ambícióik rabságában vergődő potenciális adósrabszolgákat, a televízióik előtt gubbasztó dekultúrált rétegeket a hatalom nyilván megpróbálja majd kielégíteni az újabb és újabb kampányidőszakok közeledtével.

Ha az ifjúság egyre hangosabb kisebbségének és a maga némaságában is egyre kétségbeesettebb többségének reakcióit nézzük, komolyan gondolhatjuk-e, hogy éppen a posztkádári MSZP, a rendszerváltás zavarosából jött Gyurcsány, vagy vadkapitalista ügyeskedő Kóka fog bennünket megszabadítani legújabb kori nyomorúságunktól? Vagy azt, hogy éppen a "nagy generáció" leghűségesebb örököséből, a Magyar Narancs pártjából eszkábált hatalomvágyó gépezet csinálja majd vissza saját árulását, amit a mindenkori lázadó ifjúsággal szemben elkövetett? Aligha.

Az elmúlt évtizedek nyugati fejleményei arra utalnak, hogy az ifjúsági tiltakozás egyre brutálisabb és erőteljesebb lesz, ahogyan a régi formákat integráljuk, a megoldatlan problémákat felhalmozzuk és ahogyan ingerküszöbünk növekszik. Elkeseredett küzdelem ez, amelyben mindig az a tét, hogy kinek lesz először elege. És ez az, ami nagyon nem mindegy, és a mi valódi felelősségünk próbatétele. A társadalmi sebek begyógyításának és a szembenézésnek megalkuvást nem tűrő követelése.

Ne gondoljuk, hogy ez evidencia. Hiszen még a fogyasztói társadalom felső-középosztályába beleszerelmesedett ifjúságszociológusainkat sem rázta meg túlzottan, hogy újra fortyog a mély. Hogy a középosztálybeli neonáci küldetéstudat, a közösségre lelő futballhuligánok erőszakja, a vidéki átlagfiatalok neobarbarizmusa, a deprimált rétegek partikuláris kivonulása, az alacsony presztízsű középiskolák és főiskolák tanulóinak kábítószer-kultúrája és önpusztító nihilista diszkóvilága már ugrása készen vár. És akkor még nem beszéltünk a cigány fiatalok várható elégedetlenségi hullámáról.

Ahogy ma kinéz - gondoljunk a párizsi külvárosi bevándorlók új generációinak lázadásaira -, ez nem lesz olyan szép történet, mint a "nagy generáció" álmodozásba ringató meséje volt hajdanán.

A szerző politológus, ideológiakutató