Ezek a fiatalok

Legkevésbé sem lep meg, hogy a rendszerváltás után másfél évtizeddel újra napirendre került az "ifjúsági probléma". De az annál inkább, hogy ugyanazok az érvek, ugyanazok a tévedések és vádak ismétlődnek meg, mint a hatvanas években, az egész kérdéskör első hazai felbukkanásakor. Kartal Zsuzsa a hajdan volt KISZ-titkárokkal és pártfunkcionáriusokkal egybehangzóan kéri számon a forrongó fiatalokon, hogy "nem ... hálásak a konszolidációért". (A nagy generáció, május 25.)Hogy mint hajdanán a "nagy generáció" magyar klónjai, ők is a tisztaság erkölcsi magaslatáról szónokolnak és vonják kétségbe az egész fennállót. Mondván: az ő múltjukat nem ékteleníti el fasizmus, rákosizmus, '56, no meg a rendszerváltás sem. Hogy felelőtlenek, félrevezethetők (még fasisztává is lehet manipulálni őket) és nem veszik észre, hogy ha lehetséges lesz egyáltalán valaha, amire vágynak, az mind az "ellentmondásos öregek" verejtékéből születik. Jelesül Gyurcsány reformjaiból - a jövő gyümölcsiből könnyedén ígérgető Orbánnnal szemben. A régi klisék... Ez is mintha a munka terhe alatt roskadózó MSZMP kontra önálló program nélküli és nyugati lózungokkal üzletelő "ellenzék" hajdani képletére emlékeztetne.

Kevés nagyobb melléfogása volt az előző rendszer kultúrpolitikusainak és a roskatag államideológia foltozgatóinak, minthogy az ifjúsági szubkultúrákat azonosították a tisztaság-problematikával. A tinédzserekből ösztönös lázadókat kreáltak, a hatvanas évek földindulása számukra a kamaszkor nehézségeivel járó szükséges rossz volt csupán. Szerencséjük az volt, hogy a hazai "hatvannyolc" nem szerveződött, nem szerveződhetett ellenkultúrává, mint nyugati társa. Nagy árat kellett persze ezért fizetni. A rendszer megreformálhatatlanságának egyik fő okává lett, hogy nem értették meg a szándékot, a kritikai kezdeményezést, amit az a bizonyos megénekelt lánckerék eltiport Csehszlovákiában. Daniel Cohn-Bendit, a diáklázadások vezéralakja néhány éve Budapesten mondta el: a nagy generáció közös pontja itt és ott a szabadság kérdésének sajátos felvetése volt. A nyomasztó légkör alóli felszabadulás akarása.

A "rendes ember" jóléti társadalma alól a németeknél, a konzervatív és rendpárti gaulle-ista Franciaország kispolgári arisztokratizmusa alól, az amerikaiak kicsinyes és puritán életecskéi alól, a mentálisan kibírhatatlan munka, (világ)politika és kapitalizmus alól. Ez volt "nyugaton". És az államszocializmus (lélek)gyilkos párája alóli felszabadulás "keleten".

Lengyel László írja le egyik utóbbi könyvében azt a "játékot", amivel a tinédzserek bosszantották szüleiket: a hangerő feltekerve a Szabad Európán, hogy kétségbeesve berohanjanak az ősök és letekerjék. De hiába, mert az utca másik pontjáról hasonló módon tovább szól a zene. Valószínűleg kevés dologgal lehetne jobban illusztrálni, miből volt elege a "nagy generációnak" a kádárizmus Magyarországán. A nyomasztó légkör előzménye, hogy a társadalom tagjai rákényszerülnek, hogy bizonyos áldásokért, vagy nyugalmukért cserébe jó képet vágjanak értelmetlen, abszurd, képmutató és elviselhetetlen-elfogadhatatlan dolgokhoz. Ha ezek megszaporodnak, beborítanak mindent, mint a guanó, az egyéni sikerek, a társadalmi áldások, a lehetséges mobilizációs utak és a legnemesebb korerkölcsök sem érnek egy fabatkát sem. Enélkül nem érhető a megálló idő elől menekülni akaró Pierre (Sőth Sándor), a nagyszerűbb és tartalmasabb világot álmodó, zenekart alapító Koroknai Laci (Kosztolányi Balázs), vagy a szerelmével nomád körülmények között új életformát kereső Kati sem (Laurentzy Mária) - pedig a nagy generáció örök igazságát őrzik ők, akik a filmvásznon nem öregedtek együtt a beatnemzedékkel.

A "bevonulás" után egyértelművé vált: nincs esély a felszabadulásra, mert a rezsim egyik skandallumból menekül a másikba. A "nagy generáció" tragédiája, hogy miután a Kádár-kort kibírta és kibekkelte, a rendszerváltás végleg taccsra vágta. Ezért nem maradt más tagjainak, csak a nosztalgia, nem azért, mert korábban csak "szimuláltak" és "kukorékoltak". A "nagy generáció" már nem volt képes valóban szabad világot teremteni, mire helyzetbe került. Megértette: ha a meghajló gerinc egy világtörténelmi korszak sajátosságává válik, akkor ismét nem marad más, csak a "nagy megtagadás", vagy visszahúzódás, a rezignáció és önmaguk tudatos leépítése. Utóbbit választotta. De ez már egy másik történet.

A macskakő azonban újra sípol. Az ifjúság az utcán tör és zúz. Ami történik, nem tavaly szeptemberben kezdődött, csak maximum akkor vettük észre. A félfasiszta és nacionalista jelmezek mögött azonban megint nem a "tisztaság" érzülete munkál, hanem a szabadságvágyé. És megint joggal. Mert a rendszerváltás utáni Magyarország megint kettős életet él. Vagy nem kibírhatatlanul nyomasztó-e a médiából ránk ömlő giccsvilág, mely csak éppen a valóságot hagyja figyelmen kívül, miközben "tudósít" arról, hogy mi van? Nem végzetesen ellentmondásos-e a csillogó öncélú fogyasztás végcél nélküli hajszolása - és a lepukkantság, egy helyben toporgás, leépülés és nyomorúság egyszerre? Nem elviselhetetlen-e a politika által fenntartott polgárháborús helyzet, amihez alkalmazkodnunk kell akkor is, ha tudjuk, hogy az egész képmutató, romlott és nem a fontos dolgokról beszél?

Vagy nem abszurd-e a nyilvánosságban folyó viták kiszámíthatósága és előre lefutottsága, a mögöttes érdekek és pozíciók győzelme a legfontosabb ügyekben is? Vagy nem érezzük-e rabságnak a hihetetlen korrupt, urambátyám, protekciós közeget? A kapitalizmus kulisszáit, amelyet csak éppen a szereplők nem vesznek komolyan, a normaszegés gyakorlatát, amelyet erkölcsileg meg is tudunk indokolni. Vagy nem fog-e visszatérni a szellemtelen, középszerű és szervilis lények uralma, a "csak baj ne legyen", vagy a "mire tudom felhasználni" elve alapján munkáló kontraszelekció? És nem fojtogat-e valamennyiünket a szolidaritás hiánya és az értékrendek s életformák alternatíváinak riasztó beszűkülése? Higy-gyük el, harminc alatt (is) elviselhetetlenül bénító a boldogulási vágy, a teljesítménykényszer és hogy az iránytűk elvesztek.

Az ifjúsági probléma mindig akkor üti fel a fejét, amikor a becsületes szemlélő számára nem akarnak véget érni a megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdések. Amikor az ifjúság úgy érzi: nincs más választása, mint kezébe venni a dolgokat. És ettől független, hogy a választók többségét, a saját kispolgári és fogyasztói ambícióik rabságában vergődő potenciális adósrabszolgákat, a televízióik előtt gubbasztó dekultúrált rétegeket a hatalom nyilván megpróbálja majd kielégíteni az újabb és újabb kampányidőszakok közeledtével.

Ha az ifjúság egyre hangosabb kisebbségének és a maga némaságában is egyre kétségbeesettebb többségének reakcióit nézzük, komolyan gondolhatjuk-e, hogy éppen a posztkádári MSZP, a rendszerváltás zavarosából jött Gyurcsány, vagy vadkapitalista ügyeskedő Kóka fog bennünket megszabadítani legújabb kori nyomorúságunktól? Vagy azt, hogy éppen a "nagy generáció" leghűségesebb örököséből, a Magyar Narancs pártjából eszkábált hatalomvágyó gépezet csinálja majd vissza saját árulását, amit a mindenkori lázadó ifjúsággal szemben elkövetett? Aligha.

Az elmúlt évtizedek nyugati fejleményei arra utalnak, hogy az ifjúsági tiltakozás egyre brutálisabb és erőteljesebb lesz, ahogyan a régi formákat integráljuk, a megoldatlan problémákat felhalmozzuk és ahogyan ingerküszöbünk növekszik. Elkeseredett küzdelem ez, amelyben mindig az a tét, hogy kinek lesz először elege. És ez az, ami nagyon nem mindegy, és a mi valódi felelősségünk próbatétele. A társadalmi sebek begyógyításának és a szembenézésnek megalkuvást nem tűrő követelése.

Ne gondoljuk, hogy ez evidencia. Hiszen még a fogyasztói társadalom felső-középosztályába beleszerelmesedett ifjúságszociológusainkat sem rázta meg túlzottan, hogy újra fortyog a mély. Hogy a középosztálybeli neonáci küldetéstudat, a közösségre lelő futballhuligánok erőszakja, a vidéki átlagfiatalok neobarbarizmusa, a deprimált rétegek partikuláris kivonulása, az alacsony presztízsű középiskolák és főiskolák tanulóinak kábítószer-kultúrája és önpusztító nihilista diszkóvilága már ugrása készen vár. És akkor még nem beszéltünk a cigány fiatalok várható elégedetlenségi hullámáról.

Ahogy ma kinéz - gondoljunk a párizsi külvárosi bevándorlók új generációinak lázadásaira -, ez nem lesz olyan szép történet, mint a "nagy generáció" álmodozásba ringató meséje volt hajdanán.

A szerző politológus, ideológiakutató

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.