Shakespeare kalapból
Az idén eddig két előadást láthattam, s alighanem kifejezetten pechem volt. Az egyik ugyanis szándék szerint is maga volt a lutri. A New York-i Aquilla Theatre Company vállalkozásának a lényege ugyanis nagyjából ugyanaz, mint Tim Carollé volt a Bárka Színházban: a nézők kalapból húzzák ki, hogy az összesen hat, mindenre fölkészült színész közül ki, melyik szerepet, illetve szerepeket játssza. Ezúttal Júlia egy ormótlanul testes, farkasmosolyú, rabiátusan pörlekedő fiatalembernek jutott. Remek színész ugyan, de csakis a szerep paródiáját játszhatta el. Rómeója ráadásul egy bájos szőke kislány lett, aki viszont akár azt is el tudta volna hitetni, hogy mindegy, a két szerelmes közül melyik a fiú és melyik a lány, ha hozzáillő párra lel. Akár arra a másik hölgyre, akinek Paris, Mercutio és a Dada jutott. Így azonban az együttes minden játékkultúrája is kevés volt ahhoz, hogy az előadás ne billegjen végig a világirodalom legszebb szerelmi történtének igaz és őszinte, játékosan lendületes és mélyen átérzett megidézése és egy kevéssé ízléses persziflázs között.
A Szász János rendezte Lear király esetében viszont legfeljebb annyiban ért különös szerencsétlenség, hogy Szentendrén láttam, egy hideg estén, a MűvészetMalom rideg udvarán. Meglehet, ez szerencse lett volna, ha a rendezői szándék valóban áthatja a játékot. A rendezés külsőségei önmagukban olyan értelmezést sugalltak, amely akár jobban is érvényesülhetett volna a kopárabb, minden bensőségességet nélkülöző környezetben. Szöllősi Géza díszletének meghatározó eleme egy korhadó fa, körülötte kövek, kötélfoszlányok, s az egész hátterében egy fal, melynek minden nyílását véres csomagolópapír borítja. Benedek Mari mai átlagos eleganciával öltöztette a szereplőket, közülük csak Lear vörös öltönye rí ki, kiváltképp azzal, hogy a nyakkendőjét a zsebében hordja. A játék elején bevonuló szereplők Ladányi Andrea koreográfiája szerint szögletes, hirtelen mozdulatokkal valamiféle ősi szertartás kifigurázását sejtetik. A külsőségek erőteljes jelképrendszert éreztetnek, mely akkor is lenyűgöző lehet, ha megfejtése meghaladja nézői képességeinket.
A Lear király gyulai-szentendrei verziójában azonban a tárgyi szimbólumokhoz nem járul értelmező színészi játék. A szereplőket mintha ezúttal is kalapból húzták volna ki, csak éppen nem a szerepek alapos elsajátítása után, hanem előtte. A kezdetkor érkező karból kiragyog Kőszegi Ákos szeme, Cornwall különös gonoszságát előlegezve. Gazsó György később próbálkozik Edmund alakjának némi vagány ízt adni, ám ez nem találkozik Mertz Tibor jellegtelenül sopánkodó Edgarjával. Barkó György szép bajszú öregjének nincs köze Gloucester főúri rangjához, tekintélyéhez, Ádám Tamás Kentjének tiszta jellemét és formátumát pedig főképp szép szakálla sejteti. Tóth József utcaseprőnek öltöztetett bolondja jópofa figura, ám a legjobb szövegeket rappelve mondja, így azoknak elszáll mind a humora, mind a bölcsessége. Vasvári Emese vaskos alakja Cordeliának vitathatatlanul különös színt ad, ám ennek értelme, lényege homályban marad.
Az Andorai Péter helyett játszó Derzsi János viszont nagyszerű lehetne a címszerepben. Szikáran tekintélyes és törékenyen légies. Igazi volt uralkodó: tartása van, ereje nincs. Fájdalma, megrendülése, őrülése belső, saját, átélt, nincs benne semmi külsőség. Csakhogy a csontra húzott, sőt itt-ott a darab csontvázát is kikezdő szövegváltozat eljátszása nem is igazán akar róla szólni. Nem azzal ér véget, amivel Vörösmarty Mihály fordítása, hanem Alban egy pár sorral korábbi, eredeti öszszefüggéséből némileg kiforgatott mondatát ismételgeti mind kétségbeesettebben Fazakas Géza arról, hogy fenn kell tartani a sebzett államot. A rendező e politikai üzenete függelékként lóg az előadáson - mintha csak pótolni akarná mindazt a tartalmat, amit a játék addig elmulasztott megfogalmazni.
