Akkori "aggályát" úgy fejezte ki, hogy - a polgári viselkedéskultúrába és erkölcsbe ütköző módon - a kitüntetettel nem fogott kezet. Viselkedése később másoknak is mintául szolgált.

Az Alkotmánybíróság némi vita után 2007. július elején hozott döntést. Kimondta, hogy az alkotmány értékrendjének védelme elégséges hivatkozási alap arra, hogy a köztársasági elnök vétójoggal élhessen, s egyben azt is közölte, hogy az elnök minden esetben köteles indoklást, magyarázatot adni, ha megtagad egy kitüntetést.

A köztársasági elnök akart valamit, és amit akart azt meg is kapta.

A döntés után közvetlenül előállt az a helyzet, hogy ezzel a jogával először élt is, és megtagadta egy volt miniszterelnök kitüntetését.

A következőkben egyáltalán nem kívánok foglalkozni a volt miniszterelnök lehetséges érdemeivel, s azzal sem, hogy a kormányzat miért is terjesztette fel őt. A kérdés számomra itt érdektelen. Ami fontos, hogy a Magyar Köztársaság elnöke nyilvános indoklásában milyen elvi és intellektuális érvek alapján tagad meg egy kitüntetést, illetve, hogy ezek az érvek viszonylag helytálló és konzisztens rendszert alkotnak-e. Továbbá az is kérdés, hogy képes-e a köztársasági elnök olyan elvi érveket is felhozni, amelyek összeegyeztethetők szerepével és mind erkölcsileg, mind az alkotmányos értékek szempontjából kifogásolhatatlanok.

A kulturális nyomaték

A kitüntetéseknek Magyarországon - legalábbis a modernitásban - mindig is volt egy sajátos kettősségük. Egyfelől az emberek nagyon is meg akarták kapni, másfelől viszont sok esetben elég jelentős távolságtartással viszonyultak hozzájuk. Klasszikusnak tekinthető Arany János versbe szedett kínoskodása, amikor a Szent István-rend kiskeresztjével tüntették ki:

"Hasfájásban szenvedek

Érdemrendet küldenek;

Hej, ha egy jót alhatnám

Száz ily rendért nem adnám."

Ez a távolságtartó vonulat olyan erős volt, hogy a Kádár-korszakban folklorisztikusan terjedt, és máig él az a mondás, miszerint: "A kitüntetéseket nem kapják, hanem adják." (A közhit ezt a mondatot egy másik jelentős költőnek, Illyés Gyulának tulajdonítja. Mások viszont arra esküsznek, hogy Makláry Zoltán színésztől származik.)

A mondat kulturális tartalma arra utal, hogy a kitüntetések esetében nem az érdem dönt, hanem azok akarata, akik adják. Következőleg: a magyar kultúrában egyáltalán nem stigmatizáló erejű az, ha valaki nem kap kitüntetést.

Ezzel szemben kifejezetten büntető jellegű, a személy számára megbélyegző, ha érdemességét egy közhatalmi tényező nyilvánosan kétségbe vonja, és megakadályozza kitüntetését.

Pontosan ez a stigmatizáló kulturális nyomaték az, ami - megítélésem szerint - az Alkotmánybíróságot arra késztette, hogy indoklási kötelezettséget írjon elő a köztársasági elnök számára.

Az elutasítás első érve

A köztársasági elnök nyilvános indoklásában öt pontba szedi mondandóját. Az első pont arról szól, hogy joga van az ügyben dönteni. Idézi az Alkotmánybíróság határozatát, s közli: "az érdemesség legfőbb mércéje a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendje. Az alkotmányos értékrend az Alkotmányban mint normában megjelenő, illetve az Alkotmányból levezethető értékek összessége". Az az előterjesztés vagy adományozás, ami ebbe beleütközik vagy ettől eltér, az ellentétes az Alkotmánnyal. Nem idézi az Alkotmánybírósági határozat szövegéből azt a passzust, miszerint "az alkotmányos értékrend olyan, térben és időben egyaránt kötött értékrend, amelyet a mindenkori társadalmi, gazdasági és politikai rendszer (berendezkedés) határoz meg".

Meggyőződésem szerint nem véletlen, hogy döntésében az Alkotmánybíróság nem hagyta lebegve az alkotmányos értékrend fogalmát. Egyszerűen szólva történetivé tette a problémát. Olvasatomban ez annyit jelent, hogy nem lehet térben és időben kitágítva alkalmazni a fogalmat, következőleg a ma létező alkotmányos értékrend nem vonatkozhat olyan elmúlt korokra, s olyan elmúlt politikai berendezkedésekre, amelyek ezzel az értékrenddel nem rendelkeztek.

A köztársasági elnök szelektíven értelmezte az Alkotmánybíróság döntését. Véleményem szerint ez komoly hiba, hiszen a döntés intellektuális egységet képez, következőleg nem lehet belőle mazsolázni. Az elnök figyelmen kívül hagyta azt a megkötést, ami történeti kontextusba ágyazza a lehetséges indoklást.

Második érv

A köztársasági elnök elutasító indoklásának második pontját annak szenteli, hogy ilyen esetekben a kitüntetésre javasolt személy egész életútját kell mérlegelni.

Ez nagyon fontos elvi igazság, mert lehetőséget ad arra, hogy megítélhessük, egy adott személy honnan hová jutott el, s ehhez mércét és fogódzót nyújt az, hogy tevékenységének változó (fejlődő) iránya mennyiben felelt meg annak az alkotmányos értékrendnek, amelyben ma a Magyar Köztársaság él.

A második érv tehát - szerintem - kifogásolhatatlan, elvi jellegű, s a maga elviségében megkérdőjelezhetetlen.

Harmadik érv

A köztársasági elnök itt megpróbálja konkrétan kifejteni, hogy mit is ért a második érven. Közli: "Az 1956-os forradalom és szabadságharc célkitűzései - Magyarország függetlensége, a többpárti demokrácia, a jogállamiság és a szabadságjogok - mai Alkotmányunk alapértékei is. Az 1956-os forradalom tagadása a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendjének tagadása. (...) Nem kaphatja meg Horn Gyula ugyanazt a kitüntetést, amelyet Király Béla megkapott."

Ez az okfejtés már nagyon komoly intellektuális problémákat rejt magában.

Egy történelmi eseménysort, politikai mozgalmat nem lehet csak a célkitűzései alapján minősíteni. Ilyen alapon a kommunizmussal sincs komoly probléma, hiszen célkitűzésében azt akarta, hogy mindenki képessége szerint dolgozzon és szükségletei szerint éljen. Nem a céllal volt a baj, hanem azzal, hogy e helyett teljesen mást hozott létre. '56 esetében sem lehet csak a célkitűzésekből kiindulni. Ezek kétségtelenül léteztek, de '56 ezenkívül egy olyan konkrét eseménysor volt, amely október 23-ától november 4-ig tartott, illetve közvetlen utóhatásaiban egész '57 tavaszáig elhúzódott. Ha értelmezni akarjuk, akkor, szemben a Kádár-rendszer interpretációjával, egyértelműen forradalomnak és szabadságharcnak láthatjuk. Forradalomnak azért, mert az ország politikai berendezkedését diktatúrából többpárti demokráciává akarta tenni, szabadságharcnak pedig azért, mert Magyarország függetlenségét és a forradalomban elért politikai vívmányokat az országot elözönlő szovjet hadsereggel szemben fegyveresen kívánta megvédeni.

De 1956 eme fő karakterisztikája mellé más karakterisztika is társult.

A folyamat erőteljesen tartalmazott polgárháborús elemeket. Méghozzá mindkét oldal részéről. Az ív a Kossuth téri mészárlástól a Köztársaság téri lincselésig terjed. A polgárháború legfőbb ismérve valósult meg: magyarok öltek magyarokat. Az időszak éppen a polgárháborús jelleg okán egyáltalán nem kedvezett a szabadságjogok maradéktalan érvényesülésének, és mint minden fegyveres forradalom, nagyon távol állt a jogállamiság fogalmától. Hozzátehetném, hogy az 1956-os forradalmi kormányzat s vele együtt a magyar társadalom is "függetlenségen" az ország semlegességét értette, és a legnagyobb horderejű társadalmi önszerveződés, a munkástanácsok rendszere révén messze állt a magántulajdonon alapuló piacgazdaság gondolatától; sokkal inkább egy megreformált szocializmusban volt érdekelt.

Az 1956-os forradalomról - függően attól, hogy ki melyik jellegzetességre teszi a hangsúlyt - nagyon sokféle érvelhető és érvelt narratíva létezik. Mindezzel együtt 1956 kétségkívül a harmadik Magyar Köztársaság történelmi tradícióinak sorába illeszkedik - ezért is válhatott nemzeti ünneppé közvetlenül a rendszerváltás után. Éppúgy tradíciója a magyar demokráciának, a jogállamiságnak, a szabadságjogoknak, mint ahogyan 1848 vagy éppen 1918.

De a tradíció nem keverhető össze a legitimációval. A múlt nem keverhető össze a jelennel.

Amikor a köztársasági elnök bármilyen értelemben egyenlőségjelet tesz 1956 és a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendje közé, akkor összekeveri a tradíciót a legitimációval. Vagy másként szólva: a soha nem ismétlődő múltat a jelennel. A Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendje a békés rendszerváltás folyamatában alakult ki, és a folyamatot az akkor kialakított törvények alapján lezajlott 1990-es első szabad választások legitimálták. Az alkotmányos értékrend kétségkívül eltér a Kádár-rendszerétől, de más irányban, másként - éppen '56 múltba ágyazottsága okán - a forradalométól is. A harmadik köztársaság nem fegyveres felkelés útján jött létre, nem ontott vért, az oroszok nem bejöttek, hanem kimentek, nem akart szocializmust, az ország nem semleges kívánt lenni, hanem szövetségi rendszerekbe akart tagolódni.

A harmadik köztársaság nem '56. A harmadik köztársaság értékrendje a maga egészében nem '56 értékrendje.

A köztársasági elnök azzal, hogy az általa uralt közhatalmi szféra normájává teszi 1956 és a mai alkotmányos értékrend igazolhatatlan összemosását, a tradíciót emeli be a legitimáció helyére, ami viszont azzal jár, hogy gyakorlatilag meg akarja mondani mindenkinek: aki nem tesz differenciálatlanul egyenlőségjelet 1956 és a Magyar Köztársaság mai alkotmányos értékrendje közé, azt ő a maga részéről, hatalmi jogosítványánál fogva, nem tekinti érdemesnek. Ezzel súlyosan veszélyezteti a történeti kutatás és az érvekkel alátámasztott diskurzus szabadságát. Amelyekről pedig azt gondolom, hogy egy szabad ország szabad polgárának elidegeníthetetlen alkotmányos jogai. Alkotmányos alapjog és alapérték.

A köztársasági elnök úgy gondolja, hogy a volt miniszterelnök és az '56-os nemzetőrség főparancsnoka - a Tábornok - nem kaphatja meg ugyanazt a kitüntetést.

Személyes véleményem szerint helyes és örömteli, hogy a Tábornok megkapta a magas kitüntetést, de mégis vessünk egy pillantást életútjára abból a szempontból, amit a köztársasági elnök egyik fő elvi kritériumnak szánt, nevezetesen, hogy ilyenkor az egész életutat kell mérlegelni. A Tábornok 1912-ben született. Ludovika Akadémiát végzett. A második világháború nagy részében a Honvédelmi Minisztérium szervezési osztályának alosztályvezetője, vezérkari tiszt. Szolgál Horthy és Szálasi alatt is. Aztán szolgál Rákosi alatt is. 1950-ben lesz tábornok s egyben a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia alapító parancsnoka. 1951-ben koholt vádakkal életfogytiglanra ítélik, és 1956-ban rehabilitáció nélkül szabadul s így lesz a nemzetőrség főparancsnoka. A Kádár-rendszer halálra ítéli. Nyugatra menekül, s ott történészként dolgozik. 1990 után tér vissza Magyarországra. Egy ideig képviselő is. A haza méltán megbecsült, érdemes polgára.

Az életút vázlatos áttekintése arról tanúskodik, hogy a Tábornok élete tele van mindazokkal a fordulatokkal, amelyeket a XX. század magyar történelme produkált. A Tábornok kellő időben fel tudta ismerni, hogy melyik a jó oldal és melyik a rossz oldal. A jó oldalra állt.

A volt miniszterelnök húsz évvel később született. Ő nem tudott részt venni a második világháborúban, és csak 12 éves volt Szálasi regnálása idején. A Szovjetunióban végzett egyetemet, majd '56 után, testvére meggyilkolását követően, karhatalmista szerepet vállalt. Később bekerül a Külügyminisztériumba, s innen a szamárlétrán fokozatosan emelkedve, 1989-re a Magyar Népköztársaság külügyminisztere lett. 1990 után az MSZP elnöke, s 1994-től 1998-ig a demokratikus Magyarország miniszterelnökeként dolgozott. Az ő élete is fordulatokról szól. Egy diktatúra nomenklatúrájának tagjából vált a Magyar Köztársaság alkotmányos, a demokrácia szabályait maradéktalanul felvállaló miniszterelnökévé.

Úgy tűnik, hogy a magyar történelem kanyarjaiból összeálló életutakhoz valóban csak az egész életút figyelembevételével lehet viszonyulni, ámde ehhez nem elfogultságok kellenek, hanem egyfajta arányérzék és megértés, amit közönségesen bölcsességnek hívunk. Szerintem ez egy köztársasági elnöknek munkaköri kötelessége, azon egyszerű ok miatt, mert e nélkül nem tudja beteljesíteni azt, ami vele szemben támasztott alkotmányos kívánalom, s amit úgy hívunk: a nemzet egységének kifejezése.

Negyedik érv

A negyedik érv arra vonatkozik, hogy az Alkotmánybíróság az Alkotmány értékrendjével ellentétes tevékenységnek értékelte a karhatalmi alakulatban való szolgálatot 1956-57-ben. Az akkori, 1997-es, a volt miniszterelnökre is vonatkozó döntés szankciókat nem tartalmazott.

Természetesen magától értetődő, hogy a mai alkotmányos értékrenddel nem fér öszsze a Kádár-rendszer megtorló apparátusában való részvétel. De a mostani alkotmánybírósági döntés az alkotmányos értékrendet térben és időben kötött értékrendnek tartja, ami, értelemszerűen, nem tágítható ki a múltra.

Mint említettem, a köztársasági elnök ezt a kitételt indoklásában nem idézi, figyelmen kívül hagyja. Az egyszer már elkövetett hiba visszatér.

Ötödik érv

A köztársasági elnök sérelmezi, hogy a volt miniszterelnök a forradalom 50. évfordulóján egy interjúban arra hivatkozva, hogy '56-ban sok köztörvényes bűnöző is kiszabadult, azt mondta, ő karhatalmistaként a törvényes rendet védte.

A köztársasági elnök a mondatot a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendjével ellentétesnek látja.

Megítélésem szerint az, hogy ki hogy viszonyul a múltjához, személyiségi jog, s ennyiben a magyar alkotmány része. Az, hogy nyilvánosan elmondja, az Alkotmányban garantált szólás- és véleményszabadság fogalmába tartozik. Természetesen van módunk arra, hogy kifejezzük távolságtartásunkat egy ilyen kijelentéssel szemben. De azt nem vonhatjuk kétségbe, hogy mindenkinek joga van saját múltja értelmezéséhez, és ahhoz is, hogy eltérő narratívákat fogalmazzon meg 1956-tal kapcsolatosan. Meggyőződésem szerint alkotmányosan nem büntethetjük az egyik - ráadásul személyes - narratívát, és nem emelhetjük közhatalmi funkcióba a másik narratívát. Ez pontosan az a terep, ahol, élve az alkotmányos véleményszabadság jogával, társadalmi diszkussziót lehet folytatni. Csak helyeselni tudom a köztársasági elnök 2006 decemberi salgótarjáni beszédét, amelyben kiáll az általa elfogadhatatlan narratívákkal szemben, de ebből nem következik, hogy frissen szerzett közhatalmi jogkörénél fogva az eltérő narratíva képviselőjének érdemességét elvitassa.

Úgy vélem, hogy a köztársasági elnök ezen ellenérve más ember alkotmányos alapjogát kérdőjelezi meg.

Következtetések

Mint az mondandómból talán kitetszik, a köztársasági elnök az általa kívánt és kivívott szerepet erősen problematikusan, mondhatnám rosszul oldotta meg. Érvelése sem túl eszes, sem bölcs nem volt. Csak úgy tudta az elutasítást megindokolni, hogy saját hatalmi körében alkotmányos alapértékeket és alapjogokat vont kétségbe, azaz: az alkotmányos alapértékek morális védelmezőjéből (ami eredetileg célja volt) egy moralitásában is megkérdőjelezhető csapdába lavírozta bele magát.

A kifejtésből az is következik, hogy eleve rosszul tette azt, hogy ezt a jogkört kivívta magának. Valószínűleg nem számolt azzal, hogy olyan emberek közhatalmi nyomatékkal történő kulturális stigmatizációját hajtja végre, akiknek érdemessége mellett mindig lehet erős érveket felhozni.

Nagyon tiszta és nagyon egyértelmű eseteket kivéve (ilyen lehet pl. az, ha egy felterjesztett múltjában köztörvényes bűncselekmény szerepel) ezt a feladatot nem lehet jól megoldani.

Talán helyes lenne, hogy a köztársasági elnök a jövőben ne éljen a kivívott joggal.

Ha viszont csak úgy tud élni vele, ahogy a mostani indoklás tanúsítja, akkor időről időre napirenden tart egy olyan kérdést, amely elvezet ahhoz a problémához, hogy vajon alkalmas-e köztársasági elnöknek; képes-e a köztársasági elnök alkotmányos szerepének betöltésére.

A szerző történész