Romantikus erőszak
A heti rendes barátnői beszélgetésünkön az informális KlitKlubban legutóbb arról volt szó, vajon miért van az, hogy senki nem képes a nyilvánosság erejével visszaszorítani a nőkkel szembeni erőszakról kialakított hagyományos társadalmi vélekedést (mind kurva!), amikor tudjuk, hogy körülbelül a nők 25-35 százaléka szenved el ilyen jellegű abúzust élete során legalább egyszer. Iszonyú nagy szám ez, hiszen nem a XVIII. században élünk, vagy lehet, hogy mégis, hiszen új hordafőnökök, klánvezérek, rocksztárok, nemzetségfők ütik fel a fejüket, akiknek "hál' istennek" a nők életére vonatkozóan is vannak elképzeléseik. Szerintük jobb, ha a nyilvánosság előtt hallgat a ribanc, hiszen azt a romantikus intimitást leplezi le, ami az erőszak pillanatában egy férfi és egy nő viszonyában kvázi megszokott, nem tartozik senkire. Amíg az ifjú feleséget a férje "engedelmességre tanítja" odabenn, a gyerekek az udvaron megátalkodottan játszanak, a fejkendős öregasszonyok a kerítésre támaszkodnak, a többi férfiak meg gyürkőznek a mezőn. (Oké, hogy ez létezhet fordítva is, csak elenyésző százalékban.) Aztán a kölyök ezt a zsánert viszi magával a viszonyaiba és számára sem lesz szokatlan, hogy egyik félnek nem kell mindenbe beleegyeznie. De ez csak egy példa volt, mit várhatnánk általában, ha ebben a témában még a szupercsúcs médiaértelmiség is olyan, amilyen. Kedvenc történetünk a Havas Henrik féle reggeli szeánsz a Társaság a Szabadságjogokért nevű civil jogvédő szervezet ügyvédjeivel, akiket az ismert pornóriportíró hisztériakeltéssel vádolt, mert az ártatlanság vélelmét követelték a feljelentő (bizonyos Zsanett) sértett számára is. Azóta több, magát felelősnek tartó újságíró is sajnos végzetes következtetésekbe bocsátkozott az üggyel kapcsolatban, amelyekből nem vonhat le az egyszeri néző, hallgató és olvasó más konzekvenciát, mint, hogy a nő, akit erőszak ér, hallgasson és örüljön, ha egyáltalán embernek nézi még valaki. (A szóbeszédtől független, hogy valójában mi történt velük.) Hiszen van nekünk már egy Malina Hedvigünk Szlovákiában, akinek egy kicsit hiszünk, mert bár a kis testi hibája mellett (nőnek lenni), azért ott van az, hogy legalább a magyar kisebbség ügyét képviseli szimbolikusan. Lehet még belőle nemzeti szent, csakhogy nagy valószínűséggel ez sem érdekli őt, inkább azt szeretné, ha elfelejtené a világ. Róla ugye kiderült, hogy behúzta magát a saját hajánál fogva egy bokorba, aztán hatalmas ökölcsapásokat mért önarcába, megszaggatta a ruháit, majd rendőrért telefonált. Voltak homályos foltok a történetben, való igaz, de ki tudja felmérni, hogy ekkora trauma után miként születik rendőrségi vallomás, médianyilatkozat. Kicsivel később jött a Zsanett-ügy, megint egy antik görög tragédia, csupa rendes, nősülni sem rest rendőr kísérte őt haza azon a békés tavaszi éjszakán. Öten szerették volna óvni, annak ellenére, hogy kihívóan öltözködött és bár csorgott a nyál, összeszedték magukat a fiúk, mert lelki szemeik előtt már a kellemes, családi vacsoraasztal látványa lebegett. Most meg itt van Kármán Irén, a túlságosan extrovertált újságíró kolléga (a tényfeltárók nagy erénye), aki hátrakötözte a saját kezét, majd lebucskázott a Duna parton, de előtte még jól fejbe rúgta magát. Nem furcsa, hogy három nő tulajdonképpen ugyanabba a csapdába szalad bele? Nem hátborzongató, ahogy a pokolba kívánjuk őket már mi magunk is, csak nehogy lejjebb értékelődjön a státuszunk? Nem iszonyat, hogy nem romboljuk le a magazinok szerkesztőségét, ahol a tények teljes ismerete nélkül szerkesztik róluk a rémhíreket? Ahogy ezekről beszélgettünk a csajokkal, eszünkbe jutott egy régi közös történetünk, ami segített a dolog anatómiáját megérteni. Pár éve mint szépreményű, földalatti nőkommandót keresett fel minket egy lány, szegről-végről ismerős, hogy a sajtókapcsolatainkkal segítsünk neki nyilvánosságra hozni egy ügyet. Majd egy iszonyatos történettel és egy rendőrségi jegyzőkönyvvel állt elő. Azt állította, hogy megerőszakolta az edzője. Értik? Az edző, akire felnéz, akiben bízik, aki tulajdonképpen irányt szab az életének (fitneszfasizmus), és aki meg volt róla győződve, hogy a lány az
fiatalabb sporttársaival is. Aztán többször elment a rendőrségre, de csak nem akart elkészülni a DNS-vizsgálat eredménye, közben kiderült, hogy az edző, igaz más területen, de a rendőrségnek is tesz szolgálatokat, így valószínűsíthető, hogy kézen-közön elkopnak a nyomok. Mint a legjobb szociohorrorban, úgy fejtette fel az áldozat a szálakat. Kisvártatva másik három lány is érkezett a múltból, akikkel egy szép napon edzés után megtörtént a sztori: beszélgetés, guru üzemmód, leteperés. A háromból egy sem vállalta, hogy a nyilvánosság elé lép, egyik épp terhes volt a házasságában, a másik a fiúját féltette (?), a harmadik pedig csak szerette volna elfelejteni. Mit gondolnak, volt felesége meg családja is? Persze, hiszen nagyon jóképű, kedves, intelligens fickó volt a mi gladiátorunk. A feleség megértette, hogy feljelentgetik a férjet a "kis kurvák", akik a visszautasítástól vesztették el az eszüket. Itt kész is volt a sztori, a kígyó a saját farkába harapott. A lány ma már bizonytalan magában, inkább nem jár edzésekre, valamint levonta azt a konzekvenciát, hogy ilyenek az igazi férfiak, leteperősek, és jó patriarchák módjára tudják, hogy a másik mit akar. A "puszta" bántalmazást meg a nagy hierarchikus előjátéknak lehet tekinteni. A pofonok és rúgások sportosak, spártaiak, gengszteresek, ergo tesztoszteron népszerűsítők. Pedig higygyék el, akkor tudtuk, hogy a története igaz.
Kommandót szerettünk volna szervezni, hogy a sportszakosztályt felkeressük, és plakátoljunk éjszaka, hogy ide és ide a szülők ne írassák be sportolni a lányaikat. (Ugye, önök sem szeretnék?) Az egyetlen adekvát megoldásnak tűnt, hogy megelőzzük a további pusztítást, mert az edző valószínűleg a mai napig semmitől nem látja igazolva, hogy ne garázdálkodhatna szabadon; lehet, hogy azóta már szektavezér.
A szép az egészben, hogy Havas Henrik az említett tévéműsorban felháborodva mesélte el a fiatal riporter korát, amikor egy faluban azzal keltettek hisztériát a lányok egy "pengés" eset után, hogy tiltakozásul rúzzsal festettek a saját arcukra álsebeket. Milyen borzasztó, gondolja ezt Havas úr, miközben pont a lényeget mondta el; azt, hogy mit kell tenni, ha nem várhatunk senkitől támogatást, igazságszolgáltatást. A radikális megoldást sajnos az áldozatnak és támogatóinak kell megszülnie, amikor a média nagyobb cetjei is pont a romantikus és erőszakos elemekre építik az összes műsorukat. A nézettséget a balhés csávó hozza, akit gyerekkorában senki nem szeretett, így boszszút esküdött. A kultúra késő éjszakára marad, (mint régen a nagy cicik), amikor az elkövetők nem a televízió előtt ülnek, hanem épp elkövetnek (otthon vagy az utcán), vagy azon gondolkodnak, hogyan függhet össze nép, nemzet, rock, erőszak és vadromantika.
