Persze sokféle kocsmázás van.

Van munka utáni leöblítő. Van vásárlást lecsöngető. Van kutyasétáltatós, kórház utáni, baráti, barátnői kocsma. Van munkakocsma is. Nekem például nincs más munkahelyem. Ott találkozom, ott nyilatkozom, csinálok interjút, hallgatok másikat, jegyzetelek.

Beszélgetni jószerivel csak kocsmában tudok.

Kuka vagyok amúgy. Mogorva, szótlan. A magam dolgaival nem szeretném túlságosan terhelni a másikat, a másik pedig vagy nem érdekel, vagy ha érdekel, és meghallgatom, és tisztába jövök gondjával, bajával, örömével, eléggé gyorsan elfelejtem azokat.

Esetleg nem felejtem el, de összekeverem az egyik baját, örömét a másik örömével, bajával.

Azzal mentegetem magam, hogy ez nem is csoda: az életben három, maximum ötféle öröm, illetve bánat adódik, azokat variáljuk, ismételjük, csereberéljük, repetáljuk aztán.

Kár a szóért. De kocsmában ülve gyakorta elfelejtem ezt. És elfelejtkezem magamról, és megjön a szavam, és meg-megnyilatkozom és barátkozom könnyeden.

Akkor is ez történt.

Délután lévén, majdnem üres volt az egység.

Pincér barátaim rejtvényt fejtettek, a konyhában a szakács az esti forgalomra készített elő.

Csak a legtávolabbi sarokban ült egy idősebb hölgy. Túrós csuszát evett, és közben sírt. Az elsőtől az utolsó falatig folyamatosan sírt. Nem zokogott, nem is pityergett, csak folyt a könny a szeméből az arcára, és onnan a tésztára le. Mikor végzett az evéssel, odaléptem hozzá.

- Bocsásson meg... nem tudok valamiben segíteni?

Rám nézett, lassan ingatta fejét.

- Mi a baj?

- Meghalt a férjem.

- Hát... izé... az... igen...

- Megöltem.

- Megölte?

- Meg. Igen. Megöltem a férjemet.

Elhúzta egy kicsit a mellette lévő széket az asztaltól. Leültem. Nem kellett kérdezni semmit, mondta azonnal, mintha csak erre várt volna, hogy mondhassa végre.

- Mikor nyugdíjba küldték, úgy tűnt, nem lesz semmi baj. Elkezdte rendezni a könyveket, katalogizálta a könyvtárát, tudja, az uram magyartanár volt, nagyon sokat jelentettek neki a könyvek. Elrendezte a könyveket. Akkor elkezdte rendezni a diákat. Rengeteg diája volt, valamikor sokat utaztunk. Elrendezte azokat is. Tévét nézett. Az viszont felidegesítette mindig, rosszul is lett a dühtől nemegyszer, végül az orvosa megtiltotta neki a tévét. Olvasott, de napról napra romlott a szeme. Lejárt vásárolni, aztán már csak sétálni. Eleinte átment a Körúton, be a Lipótvárosba. Később már csak itt kóricált. Megkerülte a háztömböt. Lement, kicsit eltávolodott a kaputól, de már fordult is vissza. Aztán egyszer csak fenn maradt. Nem ment le se aznap, se másnap, se harmadnapon. Mondom neki, miért nem mész le? Azt mondta: unheimlich. És maradt. Ez öt éve volt. Öt évig nem tette ki a lábát a lakásból. Másfél évig még fölkelt, elkészült, nadrágot húzott, inget, nyakkendőt, zakót. Aztán elébb a nyakkendő maradt el, majd a zakó, aztán a többi. Hálóingben ült ki. Aztán egyszer csak nem ült ki többé. Maradt az ágyban. Két éven át. Fél év múlva már nem tudott lábra sem állni. Bekatéterezték. Ágytálaztunk. Fogadtunk ápolónőt, az később ott is lakott. Szerencse, hogy a vőnk jól keres. Alig evett már, fogyott, fogyott, fogyott. Elzáródott a bele, megműtötték. A heg nem gyógyult be többé. Teli volt zacsival, zsineggel, vezetékkel. Az utolsó időkig nem volt felfekvése. De a végén lett az is. Az utolsó hónapban már nem szólt semmit. Csak feküdt, csontsoványan, és nézte a plafont. Arca eltorzult, ha fájt neki. Aztán egyszer csak, mikor kivettem az ágytálat alóla, látom, hogy akar valamit mondani. Odahajolok a szájához, halkan suttogja, alig hiszek a fülemnek: "Sólet." "Mi van, papa?" "Sóletet ennék" - suttogja. "Micsodát?" "Sóletet! Sóletet akarok!" És szeme tágra nyílt, és úgy nézett rám, hogy... hogy... hogy...

- Hogy maga megcsinálta. Megcsinálta a sóletet.

- Meg.

- Hm. Hát igen. És... milyen babból?

- Tarka babból. Tudom, hogy fehérből kéne, de ő így szerette. Libazsíron pirítottam meg a hagymát, jó sok pirospaprikát hintettem rá, aztán a babot és a gerslit.

- Milyen húst tett bele?

- Ahogy ő szerette: sovány marhát a rend kedvéért, egy fél csülköt, hogy meglegyen az állaga, és lecsókolbászt, mert ő azt szerette a legjobban, a sóletbe belesütött lecsókolbászt. Nagyon jó sólet lett. Délelőtt tízkor tettem a sütőbe. Délben, mikor kezdett terjengeni a lakásban a sólet szaga, ő már felélénkült, icergett, mocorgott, félóránként kérdezte, mikor lesz kész. Hatkor kezdtem etetni.

- Megette?

- Meg. Egy egész tányérral. A húsokat negyed centis darabkákra vágtam, a babot szétnyomkodtam. Hétre meg is ette.

- És?

- Kilenckor már nem élt.

- Ez mikor volt?

- Két napja.

Hallgattunk kicsit. Aztán karjára tettem a kezem.

- Jól csinálta.

- Tudom. Boldogan halt meg. Semmit nem szenvedett. Tudja, mi volt az utolsó szava?

- Micsoda?

- Tojás. Hogy miért nem főztem bele tojást.

- És miért nem?

- Ne vicceljen! Húsz éve nem ehetett ő tojást. Olyan magas volt a koleszterinje.