A lapszámban hosszú cikk jelent meg a volt miniszterelnök állami kitüntetését elutasító elnöki döntésről és annak fogadtatásáról, kolumnás interjú olvasható magával az ünnepelttel, továbbá hosszas ismertetés a Die Weltben megjelent Horn-interjúról, és összeállítás Horn külföldi elismeréseiről (amiből azonban kimaradt a rosztovi díszdoktorság), és több publicisztika, valamint egész oldalas fizetett hirdetés. Egy másik olvasó, aki meg szereti Horn Gyulát, telefonon arról tájékoztat, hogy Malajziában látott olyan orchideát, mely Horn Gyula nevét viseli. Ezt megtudva - biztos nagyon szép az az orchidea - azon sem lepődnénk meg, ha annak vennénk hírét, hogy immár Mars-kráter vagy kisbolygó is viseli az ünnepelt nevét.

A kritikus olvasóval ellentétben pedig úgy látjuk, erkölcsi kifogás azért még nem emelhető, ha egy világnézetileg elkötelezett újság az ehhez a világnézethez közel álló vezető politikus életútjával nagy terjedelemben foglalkozik, például a születésnapján. Akkor is elfogadható ez, ha az ünnepelt teljesítménye vitatott.

A nem kitüntetés

Az egyik bonyodalmat az okozta, hogy a köztársasági elnök nyilvánvalóvá tette, nézete szerint Horn Gyula életpályája összességében méltatlanná teszi arra, hogy az alkotmányos Magyar Köztársaság magas elismerésében részesüljön. Megkockáztatjuk, a félig kerek születésnap önmagában nem volna elég indok ahhoz, hogy ekkora terjedelemben foglalkozzanak az ünnepelttel. A kitüntetés elnöki megtagadása viszont közvetlenül az államunk politikai rendjének erkölcsi alapjairól, az előző rendszerhez fűződő viszonyáról szóló, érzelmeket kavaró és fontos vita összefüggésébe emelte az eseményt. Kizárja-e Horn Gyulát az ötvenhatos forradalom utáni szerepe vagy az ehhez a szerephez kialakított mai viszonya azok köréből, akik méltóak a mai, demokratikus állam hivatalos elismerésére? Miközben a kitüntetésre jelölt szerepe nem vitatott - erre a körülményre a köztársasági elnök is utalt - a vasfüggöny bontásában, továbbá hosszú időn át az egyik demokratikus párt vezetője, és ugyancsak demokratikusan megválasztott miniszterelnök is volt. Ez fontos és érdekes kérdés. A volt kormányfő kormányzásának időszaka sokak, köztük a Hornnal ideológiailag és emberileg egyáltalán nem rokonszenvezők szerint is a rendszerváltás óta eltelt másfél évtized egyik legeredményesebb ciklusa volt. Másfelől Horn széles körben, és nem csak az elkötelezett jobboldaliak szemében, a régi vágású kommunista politikus megtestesítője, aki ráadásul máig nem volt hajlandó erkölcsileg számot vetni életének legproblematikusabb tényeivel. Mindazonáltal, és ezért fontos az állásfoglalás, a kitüntetés ellenzőinek és támogatóinak is vannak komolyan veendő szempontjai.

Hol a vélemény?

A Népszabadság minden lehetséges módon kinyilvánította, hogy támogatja Horn elismerését, és ellenzi az államfő döntését, csak épp egy módon nem: nyíltan, érvelve. A terjedelem már önmagában felér egy flottatüntetéssel: az az ember, akinek a születésnapjával vagy négy kolumnán kell foglalkozni, csak olyan jelentős történelmi személyiség lehet, hogy az érezheti megtisztelve magát, aki a kitüntetést átadhatja. A külföldi elismerések hosszas sorolása sem szolgálhat más célt, mint annak burkolt állítását, hogy a hazai elismerés elmaradása hiba, bűn. (Levélírónk megemlíti, joggal, hogy a felsorolt tizenhét kitüntetésből tizenöt németországi, és további egy osztrák, tehát a Hornt övező, nemzetközinek mondott elismerés valójában egyetlen országra, illetve nyelvterületre korlátozódik, és jól kivehetően egyetlen eseményhez, az 1989-es határnyitáshoz kötődik. Ez azért árnyalja a képet.) Az egész oldalas interjú szintén oly szabad folyást enged a kérdezett saját maga általi felmagasztalásának, hogy a végére kétely sem maradhat az olvasóban a legmagasabb elismerés jogosságáról. (Az olvasó kifogásolja, hogy az interjút készítő riporter nem kérdezett rá Horn ötvenhat utáni szerepére. Erre még visszatérünk.) Hadd tegyük egyértelművé: nem azzal van a baj, hogy a lap úgy gondolja, Hornnak jár a kitüntetés. A gond az, hogy ezt olyan módon teszi nyilvánvalóvá, hogy közben meg akarja úszni a nyílt állásfoglalással járó esetleges nehézségeket. Például, ha nyíltan állást foglalna, akkor érvelni kellene, az érvek pedig mindenki által mérlegelhetők, vitathatók. A lap ehelyett inkább a bújtatott állítás, sugallás kényelmesebb de tisztázatlanabb útját választja.

Amikor elvállaltuk az ombudsmankodást, tudomásul vettük, hogy a Népszabadság szerkesztői elvei szerint csak kivételes esetben közöl szerkesztőségi véleményt. Ezúttal mégiscsak helytelenítjük a lap eljárását. Azaz sajnálatos, hogy a Népszabadságban még az ilyen kivételes esetben sincsen aláírás nélküli szerkesztőségi álláspont, mert ez az eszköz pont az ilyen félmegoldások elkerülését tenné lehetővé. Így a lap saját publicistái számára fenntartott harmadik oldali írások státusza is homályosabb: ha volna szerkesztőségi cikk, akkor világos lenne, hogy az aláírt cikkek a szerzők véleményét tükrözik. Így viszont amolyan félhivatalos szerkesztőségi állásfoglalásnak tekinthetők, és az olvasó jobb híján ezekből próbálja kihüvelyezni, miről mit gondolhat a szerkesztőség. A Horn-ügyben például több, "Horn-párti" mellett egy középutas vélemény is megjelent ezen a felületen, és egyetlen "Horn-ellenző" sem. Vajon azt jelenti-e ez, hogy a szerkesztőség álláspontja szerint Hornnak jár a kitüntetés? Úgy érezzük, igen, de biztosan nem tudhatjuk. Mennyivel egyszerűbb és tisztább lenne, ha a lap világosan megmondaná, mit gondol az ügyről. Akár az is a megfontolandó érvek egyike lehet, hogy a politikus elsődlegesen nem szövegeket gyárt, hanem cselekszik, életművét cselekedetei, és nem az ezekhez fűzött magyarázatai alapján kell megítélni. De hát nem tudjuk, hogy mit gondol a lap.

A demokratikus baloldal

A burkolt állásfoglalások közötti kedvencünk egyébként egy "civil" kezdeményezésről beszámoló tudósítás volt ("A civilek sem hatották meg az államfőt", július 5.). A cikk ezzel a vastag betűs kopffal indul: "Civil szervezetek egy csoportja még az utolsó pillanatban is jobb belátásra próbálta bírni Sólyom Lászlót Horn Gyula állami kitüntetése dolgában - eredménytelenül." "Jobb belátásra bírni" valakit annyit tesz, meggyőzni az illetőt arról, hogy téved. Ha a civil szervezetek jellemzik így saját próbálkozásukat, az érthető, sőt természetes. Ha a tudósító teszi, akkor állást foglal a vitás kérdésben.

A kitüntetésügy kapcsán került előtérbe, de ettől függetlenül bír komoly jelentőséggel az, hogy Horn miképp vélekedik ma életének arról az epizódjáról, ami miatt a legtöbb bírálat érte: tudniillik, hogy csatlakozott az 1956-os felkelés leverése után a karhatalmistákhoz. Az államfő döntésének indoklásában elsősorban nem is az ötven évvel ezelőtti szerepre utalt, hanem egy tavalyi német lapinterjúra, amelyben Horn a "törvényes rend" helyreállításaként védte meg akkori tetteit. Horn a most megjelent Die Welt-interjúban lényegében megismételte tavalyi érveit, és mondataiban nehéz a lelkiismeret-furdalás bármi nyomára bukkanni. (Érdeklődők figyelmébe: eddig a radikális jobboldalon volt szokás a tavaly őszi zavargást ötvenhathoz hasonlítani, természetesen azzal a céllal, hogy az előbbit fölstilizálják az utóbbihoz. Most ezt Horn tette meg, ellentétes szándékkal. Szerinte akkor is, most is köztörvényesek romboltak és gyújtogattak, veszélyeztetve a "törvényes rendet".) Persze, hogy létezik ez a látszat, csak megfogalmazói azzal nincsenek tisztában, hogy míg az 56/57-es "törvényes" rend kívül állt az alkotmányosságon, sőt képviselőit puccs segítette hatalomba, ez a mostani meg alkotmányos. Ennek fényében érthető levélírónk már hivatkozott megdöbbenése, hogy a Hornnal készített egész oldalas, élete szinte minden fontos döntésére kitérő interjúban miért nem esik szó erről az epizódról. Az olvasó azt kéri számon, az interjúkészítő miért nem kérdezett rá a volt kormányfő 56/57-es szerepére. Nekünk az is elég lett volna, ha megszólaltatják a korszak valamelyik értő történészét a karhatalmisták tényleges szerepéről, hiszen nem gondolható, hogy Horn elfogulatlan autoritás lenne az ügyben. A lap egyik lehetőséggel sem élt, és ezzel óhatatlanul azt a látszatot kelti, hogy hallgatólagosan elfogadja Horn értékelését a karhatalom és saját ötvenhat utáni szerepéről.

A Népszabadság vállalt célja a demokratikus baloldali világnézet színvonalas képviselete. A demokratikus baloldali beállítottság identitása szempontjából döntő, hogy milyen viszonyt alakít ki a baloldal nem demokratikus múltjához. Ehhez fontos hozzájárulás lett volna a világos beszéd a Horn-ünnepen.