- Csakis Horn Gyulának. Természetesen akkor is jöttem volna, ha nincs a kínos kitüntetési vita. Elszakíthatatlan kötelék fűz Hornhoz, még akkor is, ha ez nem a hétköznapi értelemben vett barátság. Ő az egyetlen ember a baloldalon azok közül, akikkel együtt dolgoztam, akit nem szólítok a keresztnevén: nekem ő most is a "Főnök". A rendszerváltozás előtti kerekasztal-tárgyalások idején ismerkedtünk meg, de nem mélyen, mert ő külügyér volt, én pedig a harmadik oldalt képviseltem, a szociálpolitikától a belügyekig sok mindenben. Az első parlament kicsi, de azt gondolom, fajsúlyos szocialista frakciójában szembesültem azzal a helyzettel, hogy az ott lévő igen nívós emberek bármiben állapodtak is meg, azzal zárták le a vitát, hogy "akkor ez rendben van, de kérdezzük meg a Gyulát is". Főnök volt később a kormányban, és az maradt számomra azt követően is. Nem miatta, hanem Bokros Lajos egy hibás döntése miatt mondtam le. Horn tudomásul vette, pedig politikailag gyengítette ez a lépés.

- Szerepe volt a "Főnökkel" való nem tökéletes érzelmi azonosulásnak abban, hogy lemondott?

- Ez nem érzelmi kérdés volt. Fel nem gyújthattam magam, de valahogy jelezni kellett, hogy szerintem átléptünk egy határt, amelyeket nem kellett volna. Az Alkotmánybíróság...

- ...melyet Sólyom László vezetett...

- ...nagyon-nagyon gyorsan megsemmisített több rendelkezést. Függetlenül attól, hogy elfogadtuk-e gondolkodásuk logikáját, ehhez a helyzethez alkalmazkodni kellett volna. És magam is úgy gondoltam, hogy nagyobb kímélettel kellett volna lennünk az emberek iránt.

- A második, már megszorító Gyurcsány-kormányból is kiszállt volna az első évben valamikor?

- A két helyzetben, ha vannak is közös vonások, több a különbség. A Horn-kormányt valóban sokkhatásszerűen érte, hogy milyen helyzetben van az ország, hogy nem lehet tartani a költségvetést, menet közben kell újat csinálni. Ha viszont az MSZP most nem tudta, hogy milyenek a költségvetési állapotok, ha mindazt, ami ebből következik, valóban úgy kellett rájuk olvasni, ahogyan azt Gyurcsány tette Őszödön, akkor az már az ő hibájuk is. Gyurcsány Ferenc az első kormányzással - mint egy rúdugró - kapott két évet, hogy jó nagy lendületet vegyen egy óriási ugráshoz. A kiindulópont a választási kampánnyal persze hamisan jelent meg. Mert nem volt nyomor, és nem éltünk rosszabbul, mint négy éve, de nem dübörgött a gazdaság sem. Jobban élünk, de nagyobbak is a problémáink. Ezek után azt kérdezni, hova rohan ez az ember rúddal a kezében, naivitás.

- De kiszállt volna?

- Nem hiszem. Akkor, 1994-ben a halogatással komoly politikai hibát vétettünk. A mostani helyzetről persze snassz azt mondani, hogy minden nehézség a kommunikációs ügyetlenségekből származik. Messziről nézve, és közben gyakran itt, a Ferenc körúti lakás lépcsőházában az emberekkel is beszélgetve úgy látom, hogy a legjobb döntést is szétmaszatolja a gerjesztett közhangulat. Így a legjobb szándékból következő intézkedések is kikényszerítetteknek, kapkodóknak tűnnek. A Bokros-csomag puccsszerűen született. Nyolc-tíz órája volt a kormánynak, hogy elfogadja. Pörölycsapás volt, de talán szerencsésebb mégis úgy indítani, mint folyamatos feszültséggel küzdeni. Persze a muszájjal már nem vitatkozik senki. Mindennek meg kell lennie, amit a reformokkal el kívánnak érni. Egész Európa ezzel küzd. A méltányosságot is fenntarthatóvá kell tenni, ez pedig a régi módon lehetetlen. Aki ezt nem tudja, ne politizáljon. Hogy legyen kisebb az adócentralizáció, de költsünk többet az emberek jólétére és a gazdaság versenyképesebbé tételére ... ugyan! A marhaság is történelmi kategória.

- Foglaljuk össze az eddigieket úgy, hogy a rendszerváltozás utáni Horn Gyula politikai érdemeit nem vitatja el. A vita azonban az 1989 előtti Hornról, illetve a volt miniszterelnök mai, de ,56-ról szóló nyilatkozatai kapcsán robbant ki. Ezekben is azonosul vele? Illetve az államfő aggályaiban talál-e megfontolásra méltó mozzanatokat?

- Elvek nélkül nem szabad politizálni, a személyes értékrendet pedig, kivált, ha valaki aszerint is él, tisztelem. Ugyanakkor vannak tisztségek, amelyekben a személyes meggyőződést alá kell rendelni a közösség érdekeinek, a nálunk erősebb szabályoknak. Ha Sólyom László a döntését megtartja ügyrendi keretek között, és azt mondja, hogy aktív politikusnak nem ad ilyen magas kitüntetést, ezt több más precedens után elfogadom. De méltatlan hozzá, Horn Gyulához, az országhoz a megszégyenítés, amellyel az általa választott döntés jár.

- És az érdemi megfontolások?

- A fiatalabbaknak könnyű hibátlanoknak lenniük. Ilyen értelemben az '56-ban még kamasz Sólyom is e körbe tartozik. De Horn már fiatal felnőtt volt ebben a sokértékű és ellentmondásos időszakban. Az október 23. és december 6. közötti időszak napjai sem ítélhetők meg egyformán. Én arra emlékszem, hogy apám - akit később megbüntettek '56-os ténykedése miatt - október 23-án sugárzó boldogsággal jött haza, de október 30-án azt mondta nekem és a testvéremnek, hogy ki ne merjünk menni a lakásból. Pedig a szovjet csapatok akkor még Vecsésnél voltak beásva. De ez egy másik történet, most erről talán ne beszéljünk többet.

- Pedig talán kellene. A kibeszéletlenség az egyik legnehezebben kezelhető betegsége ennek a kornak. Egyszer csak megakad az államfő kezében egy kitüntetés - ebből kellene érteni...

- Hogy a kibeszélés menynyire létkérdés, azt nemrég Marokkóban éltem át, ahol a diktatúrából az alkotmányos monarchiába való átmenetnek ez az egyik fontos eszköze. A közigazgatási területek egyben nemzeti kibeszélés színterei is. Rendszeresen tartanak nyilvános összejöveteleket, amelyeken bárki elmondhatja, milyen sérelem érte a múltban, és az ily módon megszólítottaknak a többiek előtt el kell mondaniuk, hogy miért tették azt, amivel vádolják őket. A válasz után a vádló megbocsáthat. Ha nem ezt teszi, még kétszer megismétlik az eljárást. Azt mondják, olyan még nem volt, hogy harmadszorra valaki ne bocsátott volna meg. Ha mi kibeszéltük volna, ha kibeszélnénk megélt történelmünket, nem fordulhatna elő, hogy múltunk egy nagy konfliktusa a köztársasági elnök személyes értékrendje és Horn Gyula múltjának formájában ilyen engesztelhetetlenül feszülne egymásnak. Akkor végre abbahagyhatnánk a "ki ártott többet a hazának?" című végtelenül terméketlen társasjátékunkat. Az egész Európai Unió úgy jött létre, hogy a két ősellenség, Franciaország és Németország "listázta" a sérelmeket, és átesett ezen a kibeszélési kényszeren. Együtt, egymásról is. Vajon itt, Közép-Európában -, vagy mi itthon - egymás között, készen állunk-e erre?

"Fel nem gyújthattam magam, de valahogy jelezni kellett, hogy átléptünk egy határt"