Egymásra acsarkodó pártoknak nem konszenzusra, de nem is a helyi közösségek önrendelkezésére van szükségük. Igazán komoly, gyökeres regionális önkormányzati és területfejlesztési reformok konszenzuskényszer és/vagy a saját parlamenti oldal kétharmados többsége idején sem születtek. Gondoljunk az 1990-ből örökölt önkormányzati törvényünkre, illetve a tervezési-statisztikai "megyerégiók" összetákolására 1996-1997 tájékán. Ennél rosszabb csak az Orbán-kormány idején történt: nem történt semmi a regionális reformpolitikában! Szinte nyom nélkül suhant át a társadalmi rendszerváltás és az EU-belépés árnya a magyar vidéken.

A történelmi változások nem fejlődést, valódi szabadságot, tényleges demokráciát hoztak a helyi társadalmaknak. Szaporodnak a válságjelenségek a lokális közösségekben, sűrűsödnek a területi válsággócok - a problémák megoldatlanok. Ezért szükséges, ezért kell elsősorban a regionális reformpolitika hiányáról beszélnünk és kell(ene) valamit végre tenni is.

A válságjelenségek fő forrása 1990 óta a változatlanul hagyott negatív történelmi örökség: a központi államhatalom uralja a helyi közigazgatást, a helyi gazdálkodást, költségvetést. Ezáltal a helyi szellemi és önkormányzati autonómia sem működik. Területi közigazgatási hivatalaink zöme dekoncentrált, vagyis a minisztériumoktól, a kormány szerveitől függenek, és a regionális területfejlesztési intézményeknél is ugyanez a helyzet. Az erőforrások elosztásának, felhasználásának jogával szinte kizárólag a kormány rendelkezik, a helyi hatalom, s a helyi társadalom kiszolgáltatott. Ráadásul mind Orbán, mind Gyurcsány regnálása idején - a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) közvetítésével - a kormányfő személyes akarata, hatalma érvényesül. Nem mellékesen ez a magyar hatalomkoncentrációs törekvés az európai demokrácia és az EU minden érvényes normájával, szabályával ellentétes. Ki korlátozza kormányunk, kormányfőink túlhatalmát?

A válságjelenségek másik fő okozója szintén a kilencvenes évek óta folyamatosan a helyi és területi önkormányzati, közigazgatási, illetve területfejlesztési szintek különválasztása, elszigetelése. Lokális közhatalmi-önkormányzati szint a település (község, város) és a megye. Hasonló közigazgatási szint lehet a település mellett, a körzet (lásd, az okmányirodák településközi illetőségi köre), esetleg a kistérség, a megye, s néhány éve a hét régió. Területfejlesztési szint az EU-normák betartása miatt a település, a 150-200 területfejlesztési kistérség, a hét tervezési-statisztikai régió. Ez a "rendszer" szinte megjegyezhetetlen, megérthetetlen és főleg értelmetlen. A különböző szintek egymáshoz alig kapcsolódnak, működésük bonyolult és feleslegesen drága!

Meggyőződésem szerint minden magyar köztisztviselőre és közalkalmazottra szükség lenne, s nem elbocsátani, hanem megfelelő helyre tenni kellene. Ilyen zavaros szervezésű intézménydzsungelben a lokális érdekek elvesznek, s a kormányérdekek szinte maguktól érvényesülnek. Egy probléma rendkívüli gondokat okoz: a területi-népképviseleti szint nálunk a megye, s ez nem esik egybe az EU két legfontosabb területfejlesztési szintjével, a kistérséggel és a régióval.

Pályázataink, fejlesztéseink hatékonyságát e tény döntően gátolhatja. Nem bizonyul működőképes megoldásnak, hogy a Regionális Fejlesztési Tanács a hét régióban a megyei közgyűlések delegáltjaiból és a kormányhivatalok megbízottaiból álljon. Európában példátlan jelenségnek számít, hogy a térségek sorsát legjobban meghatározó gazdasági, területfejlesztési döntések regionális népképviseletek, önkormányzatok nélkül születnek Magyarországon. Nálunk egyszerűen nem létezik regionális választójog, regionális önkormányzat, mert parlamenti pártjaink nem képesek, nem hajlandók megegyezni.

A válságjelenségek harmadik általános oka az ország területi beosztásának korszerűtlensége, ami az önkormányzatiságot és a hatékony területfejlesztést egyaránt döntően gátolja.

Van ezeréves megye, amely gyakorlatilag nem önálló, nem a társadalmat, hanem a kormányakaratot képviseli. (Ráadásul a megyei közgyűlés kizárólag pártlistákról rekrutálódik.) Nincs viszont kellő súlyú városi vonzáskörzeti ("kistérségi") autonómia, s efelett nincs regionális autonómia. Utóbbi kettő - Európában példátlanul - nem bír önkormányzattal. Ráadásul a kistérségek és a régiók száma, területe homályos politikai alkukkal lett megállapítva. Tisztázatlan a feltételrendszere, hogy milyen területi egységből állhat össze egy kistérség, milyen területekből szerveződhet régió. Annyi egészen bizonyos, hogy a három-három megyéből összetákolt egységek nem valódi régiók. A területi reform az államreform s a regionális reform lelke lenne, ám szó sem esik róla, hiszen egyik pártnak és kormánynak sem áll érdekében.

Végül egy dilemma: 2002 óta a kormányok olyan államreformmal kísérleteznek, amelyet az ellenzék egyszerűen nem hajlandó kétharmados törvénymódosítások elfogadásával támogatni. Az ellenzék ezzel a magatartásával eleve a régi, elavult rendszert konzerválja. Ugyanekkor saját átfogó ellenzéki reformtervekről sem tudunk. Meddig mehet el egy kormány és saját parlamenti többsége az államreformban, ha az ellenzék nem hajlandó alkotmányt és önkormányzati törvényt megváltoztatni; a kormány viszont nem mer, nem akar közvetlenül a társadalomhoz fordulni támogatásért!

Valahogy így veszik el Magyarországon a regionális reformok és az önkormányzati autonómia, a gazdasági fejlődés, a szabadság közös lehetősége.

A szerző politológus - Általános Vállalkozásfejlesztési Főiskola