Csumpik

Mi lenne akkor, ha az emberek születés- és névnap, továbbá évforduló alkalmával felhívnák egymást telefonon, képeslapot (e-mailt) küldenének, netán asztalt foglalnának valami gyertyafényes étteremben? Hát, az lenne, hogy a közszolgálati televíziókból kikopna a kívánságműsor, mi pedig szegényebbek lennénk néhány csodálatos élménnyel.

Szerencsénk a múlt, illetve a tárgyhéten a Duna TV élőben futó Kívánságkosár című adásainál ragasztott le bennünket; néztünk, néztünk előrefele, de felvetéseink többségét elnyomta az a tény, miszerint megengedők vagyunk: a műsorvezetők kedvesek, szépen beszélnek, megjelenítik a mi lelkünkből kitépett nagymagyarságérzést, miközben - tűzölelte határainkon kívül - igenis akad polgár, aki egy hétig szépen megfésülködve készül arra, hogy ő most elmondhassa. Az üzenetek többsége persze kívülálló számára olyannyira bensőséges, következésképpen érthetetlen, akár az egymáshoz közel állók sajátos beszédkódját felvillantó Rejtő-hős közlése ("Uborka néni! Nem kell a babának forgácsfánk... De mégis minden jó lesz, ha kirándulunk megint egyszer az Északi-sarkra négernek, egy jó vacsorára! A te Halló Csumpid"). Legalábbis ezt állapítottuk meg abból a köszönőhalmazból, amelynek rezüméjét Kungazda Imre betelefonáló mondatával szemléltetjük: "Köszönöm Mártinak a finom ételeket, és remélem, Ilonka néni lába szépen javul."

Nincs ebben semmi rossz, sőt; e műsorszámok alapból jobbak, mint a - khm - sűrített struktúrájú Felvonulók kérték, kivált, mert a Kívánságkosár nem is szimpla "kérik-leadom-köszönöm" típusú adás: a bájos semmiségekről trécselő műsorvezető-duók mellett vendég is akad, aki aztán vagy elmeséli az életét, vagy kimondja a frankót. Bánffy György például utat mutatott a kívánságműsorok sztereotípiáinak leküzdése tárgyában; a színművész két, ízesen szavalt vers között verbális rohamot intézett a világ gyarlóságai ellen, hosszan szólva arról, hogy a "többi" közszolgálati adó nem is közszolgálati, a "gagyi tévék képzetlen emberek zömével, hozzá nem értő, rossz szerkesztéssel a világ szennyét ontják ránk", s hogy "a globalizáció célja az egész emberiséget egy masszává formálni", amelyben "már nincs Petőfi, nincs ötvenhat", hanem "a tőke, a pénz hatalma dirigál".

Mire ezt feldolgoztuk, már a szabadságáról visszatérő, feltehetően az üzenetek egyhangúsága ellen fölesküdött műsorvezető, Banner Géza bátran előadott villámtréfáit élvezhettük, "Tessék mondani, Van Gogh? Nem, itt nincs Gogh!"; "Ottó, etté'? Nem etté': két té!" - hogy aztán a stúdióban ülők együtt nevessenek a betelefonálóval, majd nóta/Apostol együttes/vers következzék, nem utolsósorban a "sokak kedvelte" Tamás Gábor. Amikor e nevet hallottuk, belesüppedtünk a fotelba, hogy jaj, miről maradtunk le megint, de midőn végigélveztük a Magány című szám refrénjét, már mindent értettünk: "Mondd, miért nem vagy velem? / S miért fáj ez úgy nekem? / Mit ér az életem? / Hogy ha már nem vagy velem (ez utóbbi résznél a vokalisták lágyan: Él még a remény / Él még a remény)."

És akkor ott van még az Önök kérték, illetőleg a katasztrófa esetén előrántandó NDK zenés ajándékkosár.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.