Töredelmes önvallomásom fényét némiképp tompítja, hogy Gyurcsány Ferenc sem éppen elvakult barátja a magántőke és -érdek szabad áramlásának az egészségügyben, kivált nem a nemzeti kockázatközösség találmányának rovására. Legalábbis erre utal, ahogyan több hónapos sziszifuszi munkával, s némi fondorlattal tárgyalásos úton visszanyesni látszik végül a koalíciós partner radikális - ám kidolgozottságában inkább csupán szlogenszintű - ötletét a több biztosítós modellről. Legalábbis ez az én olvasatom a történtekről. Mert szerintem mégis csak a szolidaritás és a szociális háló primátusát vetítik előre a legfrissebb fejlemények a tőke elsőbbségével szemben. A rossz hír az, hogy a kormányzati stabilitás igényéből fakadó kompromisszumkényszernek köszönhetően egy fura tb-öszvér van éppen születőben, amelyben a kockázatközösség is megmarad, meg a regionális jelleg is erősödik, meg azért némi magánérdekeltség is beszivároghat. Miközben, ha jól emlékszem, hónapokon át azt nyilatkozgatták a szocialisták, hogy egészségpénztár-ügyben barkácsolni, fabrikálni egészen biztosan nem szabad - értsd: az nem megy, hogy az egyik országról lemásolunk valamit, a másikról valami mást, aztán meg jól összegyúrjuk a kettőt, feltalálván a spanyolviaszt. Merthogy az ország népe mégsem egy kísérleti egér ugyebár. Aztán mégis lett ez az öszvér nekünk. Persze tudom, elsősorban a koalíciós béke újabb totemállata csupán. A korábbi, legalábbis a liberálisoké - egy vesszőparipa volt.

Mert az egész kalamitás az SZDSZ hangos kampányával kezdődött, amelyből aztán afféle félkomoly ultimátum lett a szocialisták felé. Egyébként én komolyan nem értem, hogy honnan ez a fenenagy magabiztosság az SZDSZ-ben azzal kapcsolatban, hogy az egymással versengő biztosítók jelenléte ripsz-ropsz betegbarát közeget szül majd. Erre ugyanis ilyen formán még a két leggyakrabban emlegetett bezzegországban, Németországban és Hollandiában sincs példa, de legalább is rémisztően nagy a rendszer hibaszázaléka. Komoly gondok vannak ugyanis abból, hogy az ottani reform alapcéljával ellentétben a magánbiztosítók igenis csemegéznek a betegek között. Azaz, ha valakinek túl sok a nyavalyája, diszkréten távol tartják maguktól, mert nem éri meg nekik szerződni vele. Ez tény, csak utána kell olvasni. (A versenymániások figyelmébe ajánlanám egyébként, hogy Gazdasági Versenyhivatalból is csak egy van. Lám, mégsem szükségszerűen kívánatos, hogy mindenhol több szereplős legyen a leosztás.)

A másik erős érvem a szkepszis mellett Kanada és az Egyesült Államok példája. Az előbbiben egy nagy állami biztosító működik, míg utóbbiban több privát pénztár verseng az emberek kegyeiért. Az ellátás színvonala minden kutatás szerint nagyjából azonos. Csak éppen Kanadában fele annyiból működik a rendszer. Ráadásul ott mindenki biztosítva van, nem úgy, mint az Egyesült Államokban, ahol tízmillióknak nincsen taj számuk. A piac logikája már csak ilyen. Remélem, világos, hogy ezek az ellenvetéseim nem a többé-kevésbé immáron kompromisszumos tb-reform tervére vonatkoznak, hisz az ma ismert körvonalaiban csupán madártávlatból emlékeztet a honi liberálisok eredeti és ambiciózus alapötletére (igaz, más létező rendszerre sem nagyon). A liberalizmus - kissé tán lekerekített - szabaddemokrata verziója iránti félszeg alázatból talán mégsem volna okos dolog itt a piros, hol a piros alapon egyetlen lapra feltenni az egész ország tb-befizetéseit, nemde? (Még némi üzletági nyomásra sem.) Megnyugtató, hogy ezt az ország miniszterelnöke is így látja, még ha a parlamenti matematika szorításából ő sem tud szabadulni. De ettől még jogos a kérdés: egészen pontosan miért is kellene (kellett volna) a magyar egészségbiztosítási rendszert a kisebbik koalíciós párt fél füllel elkapott ötlete szerint átalakítani? Hónapok óta hiába várom a választ erre. Miként arra is, hogy ha egyszer a legnagyobb, kormányképes ellenzéki párt bejelenti, hogy hatalomra kerülvén úgy is visszacsinálja a több biztosítós rendszert, akkor miért találná bárki is vonzónak, hogy befektetőként beszálljon a bizniszbe? Ezt nagyon komolyan kérdezem. (Jó, tudom, a Fidesz a Gyurcsány-kormány minden lépéséről bejelenti, hogy vissza fogja csinálni, amint visszatér a hatalomba...)

Ezen a ponton le kell szögeznem, amúgy jó barátja és komoly híve vagyok a magántulajdonnak, és azt is látom, hogy a magyar egészségügyhöz mindenképpen hozzá kell nyúlni. A legfurcsább az egészben, hogy ez meg is történt már, illetve folyamatban van, csak valahogy senki nem vette észre eddig.

Az állami egészségpénztár valódi biztosítóvá tételére gondolok.

Előbb a vizit- és kórházi napidíj körüli hisztéria terelte el róla a figyelmet, majd a kórházbezárások borzolták az idegeket, legutóbb pedig az a valóban botrányos tény, hogy sok egészségügyi dolgozó egészen az utolsó pillanatig nem tudta, hogy hol is kell neki egészen pontosan munkába állnia, illetve, hogy van-e még munkahelye egyáltalán. Nem is szólva a betegekről, akik szintén a sötétben bolyongva tapogatóznak legtöbbször. S mindeközben folyt ez a jócskán túlinterpretált, ám alig megértett, süketek párbeszéde típusú, se füle-se farka polémia a több biztosítós modell bevezetéséről. Miközben még egy árva igazi biztosítónk sincs - először talán ezzel kellene foglalkozni. Szép kis verseny lehet egyébként, amelyben a magántulajdonú riválisok még az előtt kapnának bebocsátást a piacra, hogy az állami pénztár egyáltalán elkezd biztosítóként működni - teszem hozzá.

Hogy mit is jelent az állami egészségpénztár valódi biztosítóvá válása? Leginkább azt, hogy számon tartják, hogy ki fizeti és ki nem a járulékot, és ez alapján finanszírozzák meg a szolgáltatásokat. (Természetesen az életmentő alapellátásra ez nem vonatkozik, az továbbra is alanyi jogon jár mindenkinek.) E rendszer jelenleg, április óta úgymond pilóta-üzemmódban működik, azaz értesítést kap mindenki, hogy rendezze biztosítotti jogviszonyát, és figyelmeztetik a betegeket a rendelőkben, kórházakban is, ha nem fizetnek tb-járulékot. Ám a rendszer a tervek szerint januártól már élesben megy, a türelmi idő akkor lejár. Nem nehéz belátni, hogy ez a változás már önmagában is kitöltene egy teljes négyéves kormányzati ciklust - a részletekről szóló vitákkal, az informatikai teendőkkel és a beüzemeléssel. Mégsem erről beszélünk manapság. Holott itt legalább világos és kikezdhetetlen az intézkedés alaplogikája: a magyar egészségügy forráshiányos gondjait nem a kormány, hanem az adófizetők oldhatják meg csupán. Egészen pontosan az az 1,1 millióra becsült potyautas, akiket eddig még nem sikerült beterelni az egészségbiztosítás rendszerébe.

Számos magyarázat létezik egyébként arra, hogy vajon mi lehet e nemzetközi összevetésben példátlan mértékűnek mondható adókerülés mögöttese. Leggyakrabban a skandináv versus olasz állampolgári öntudat közti különbséget szokták ilyenkor felhozni. A skandináv országokban ugyanis mindenki böcsülettel adózik (furamód valahogy a vérükben van), és ezért igen magas színvonalú szolgáltatásokat is kapnak kormányuktól. Az olasz átlagpolgár ezzel szemben mindent elcsal, ha közteherről van szó, amit csak lehet, ám emellett tudja azt is, hogy igenis a zsebébe kell nyúlnia, ha valamire szüksége van. Ordas közhely, hogy a magyar mentalitás a kettő egészen rémes ötvözete: nem szeretünk adózni, ám hightech szolgáltatásokat várunk ingyen. Aztán újra meg újra rá kell jönnünk, hogy ez így együtt nem megy. Érdekes módon a kormány meg mintha ugyanennek a pandantjában hinne. Olyan országot áhít, ahol további bő egymillió embert sikerrel beterel a közteherviselők sorába, ám mindeközben az állam fokozatosan szabadulni próbál hagyományos szerepeinek egy részétől, s - mélabús pillanataiban - inkább privát körökre bízná azokat. Ez aztán a feszültség.

Meg nem tudnám mondani, hogy melyik volna okosabb. Ha "javíthatatlan olaszokként" vagy fejlődőképes, felelősségteljes "skandinávokként" tekintene a kormány e hon polgáraira. De arról meg vagyok győződve, hogy ez egy jóval "igazibb" kérdés, mint a magánpénztárak beengedéséről szóló bármelyik.

Mindenestre a kormányzati menetrend papíron már rögzíttetett. Sokan sokféleképpen értékelték a közelmúltban kiegészített koalíciós szerződést, kivált annak egészségüggyel kapcsolatos bekezdéseit. Van, aki szerint az SZDSZ már megint rákényszerítette az akaratát az MSZP-re. Néhány ponton valóban, de szerintem nem vészes a helyzet. Mások szerint Gyurcsány Ferenc a körülményekhez képest ügyesen taktikázott. Ebben már több igazság van. Mint talán már kiderült, különösen felelősségteljesnek tartom azt a távolságtartást, amellyel az SZDSZ magánpénztár-fétisét kezelte és kezeli a kormányfő - még ha komoly engedményeket is kellett néhol tennie. (Bár számomra továbbra sem világos, hogy akkor most előbb hatékonnyá teszszük az egészségügyi rendszert a reformokkal, majd immáron ésszerűsített állapotukban adjuk el, vagy éppen azért adjuk el, hogy aztán hatékonnyá tegyék végre a privát befektetők. "Eladni" alatt természetesen a magántőke beengedését értem.)

Aztán hallani olyat is, hogy a miniszterelnök igencsak elszámolta magát, amikor a frakció jóváhagyása nélkül kissé kiegészítette az egészségügyre vonatkozó bekezdéseket, és áldását adta például az ingatlanadó bevezetésére is. Ez ugyanis középtávon akár a vesztét is hozhatja - mondják egyesek. Hm. Pont ez? Nem hinném. Sok időzített bomba ketyeg a lába körül (egynémely párttársak alakját ölti), ám az ingatlanadó ügye szerintem a könynyebben kezelhetők között van. Maximum leszavazza a szocialista frakció, ha egyáltalán előterjesztik. És akkor kilépnek majd a liberálisok a kormányból? Ugyan kérem. Megy minden tovább, mint eddig. Ha már szóba került, speciel épp úgy, mint egy öszvér. Makacsul és kiszámíthatatlanul.