Hangjában nem volt érzelem; nem volt semmi sem.

Töröcskei bácsit, a társasházi mindenest két dolog villanyozta fel. Elsősorban, ha női mellet látott, továbbá, ha örömet szerezhetett. Egyszer a zebra közepén terepjáró hajtott át a jobb lábfején, de észre sem vette, mert menet közben a Playboy friss számát lapozgatta, benne a szőke amerikai ikerpár pikáns képeivel. S hát a nyugdíjasklubbeli fellépések... Imádta a trombitát, azon játszott a legszívesebben, ám ha belelendült, a kedvenc verseit is felolvasta. A nyugdíjasok ámulattal hallgatták, s leginkább azt a versét szerették, szinte követelték, amelyben az édesanyjával való kapcsolatáról ír; amikor rákezdett, hogy Anyám, te vagy szívem kuglófjának egyetlen mazsolája, szemüvegek párásodtak be. De soha nem hagyhatta ki A lelkem templomában egy gyertya örökké érted ég kezdetűt sem, pláne, mert e versben, ahogy azt a klub legidősebb tagja mondta, benne van a csecsszopás és az érzelmi kötődés, kvázi a globális lét, a létezés alfája és ómegája. A dalok közül a Kurjantott a részeg Joe című countryátirat hangzott el a legtöbbet; fotó van róla, amint a hallgatóság a szódával, borral és ropival teli, összetolt asztalokon vonatozik, miközben Töröcskei bácsi vörös fejjel, előredőlt felsőtesttel fújja a hangszert.

A mámoros estek utáni szürke hétköznapokon Töröcskei bácsi egykedvűen tette dolgát a társasházban; ha éppen nem a Szabadságot olvasta vagy az SZTK-ban volt, megmentette a skizofrén Margit nénit, aki időnként fölgyújtotta a saját lakását, mert azt hitte, visszajöttek az oroszok, s mindent el akarnak vinni. Ám szerelt riasztót, vécécsészét és karburátort, sőt: Helga, a go-go táncos egyszer a leégett motorú, banánalakú vibrátorával állított be a férfihoz, ugyan, megcsinálná-e. Szó nélkül, bár remegő kézzel látott hozzá.

Töröcskei bácsi anno a Csepel Művekben, a kerékpárrészleg vezetőjeként dolgozott. A békés, szótlan embert kizárólag a rendszerváltás után hallották ordítozni: sokként érte az új időszámítás. Illetve nem is az új időszámítás, hanem az, ahogy párt- és kormányhű társai, évtizedes barátai megváltoztak. Például legjobb barátja átlépett az egyik új pártba, s rohadtkomcsizni kezdett. Te, te, szemétállat, te, aki lakást, kocsit kaptál soron kívül, te, akihez egy nap alatt bevezették a telefont, te, aki a pult alatt kaptál bélszínt, te?, hörögte Töröcskei bácsi, és, maga sem értette, miért, erőből fülön pöckölte barátját.

Azóta Töröcskei bácsihoz csak özvegy Kopátsy Jánosné tudott közel kerülni.

Kopátsyné bundáskenyér-illatú lakásban élt, s a nyugdíjasklubból ismerte a férfit. Férje halála óta, Paul Anka Diana című számát leszámítva, Töröcskei bácsi volt rá a legnagyobb hatással, ekként folyton azon igyekezett, hogy maga mellett tudhassa őt: hol egy karnis romlott el véletlenül, hol bátran beállított hozzá tálcányi frissen sütött almás pitével.

Egyszer aztán Kopátsyné, miután berakatta a haját a fodrásznál, s a csillárégő kiégése okán áthívta a férfit, búgó hangon megkérdezte: mondja, Béla, magának mi a története? Hiszen mindenkinek van egy édes, bús, szerelmes története...

Az éppen a létrán álló ember letette a csavarhúzót, kifújta a levegőt és az ablakkal szemközti síboltra vetette tekintetét.

Hát, én futballistának készültem, kezdte oly halkan, hogy Kopátsyné kénytelen volt közelebb húzódni hozzá. Igen, futballista akartam lenni, válogatott játékos, híres, világjárt klasszis, aki felöltheti magára a meggypiros, címeres mezt, akivel tele vannak a lapok. Tehetséges voltam, és nem érdekelt semmi más: a korabeli softpornólapok sem, s hiába mondta édesanyám, hogy kisfiam, legalább tanuljál ki egy szakmát, én csak mosolyogtam. Nézze, Kopátsyné, húzott ki egy képet Törő' bá' a tárcájából, ez akkor készült, amikor először játszottam az ifiválogatottban; két gólt rúgtam az NDK-nak, a Népsport vastag betűvel szedte a nevem. Apám, isten nyugosztalja, marha büszke volt rám; élete nagy részében bányászként dolgozott, ő volt az, aki élő lottóadásban a negyedik számnál azt mondta, hogy a hatos, majd gyorsan javított, lófaszt, a kilences, anyám kezében megállt a fakanál, jaj, mit fognak mondani a rokonok meg a barátok. Húszévesen mindent egy lapra tettem fel; Salgótarjánból fölköltöztünk Csepelre, kaptunk a klubtól lakást, kocsit, apám a művekben, anyám a papírgyárban helyezkedhetett el, aztán eljött 1965. március 14. Sáros, mély talajú pálya, vezette: Maczkó, és nekem egy becsúszásnál eltört mindkét bokám; soha többet nem tudtam futballozni. Fél évig nem ettem, nem ittam és öngyilkos akartam lenni. Karácsony éjjel be is lopóztam a vécébe, hogy fölvágjam az ereimet, ám apám utánam jött, na, mi van, kérdezte, biztos fényezed a bohócot. Nem tudom, hogyan, de ez a mondat rántott vissza az életbe. Hogy vannak csajok, nagy mellű csajok, hogy van élet. Csepelen rendesek voltak, adtak munkát a gyárban, egy időben apám főnöke is voltam; együtt jártunk a kettős rangadókra. Végül a helyére került az életem, és minden rendben is lett volna, ha nem jön a rendszerváltás. Illetve annyiból nem baj, hogy jött, mert így legalább több szexbolt nyílt, csak közben mindenki megőrült. A langymeleg lötyögés, a munka utáni sörözések helyett életem hátralévő része rohanásból áll, ráadásul, kedves Kopátsyné, magyar futball sincs már, azt is ellopták tőlünk, el ám.

A hirtelen támadt csöndben Kopátsyné azon vette észre magát, hogy a vidéki TSZ traktorosát dicsőítő festmény és a komód között ingázó legyet nézi izgatottan.

Még egy kis pitét, Béla?