Kosztolányi Dezső 41 éves, mikor utolsó regénye megjelenik.

Nem akármilyen széria, A rossz orvos, a Néró, a Pacsirta, az Aranysárkány után 1926-ban hozza a Nyugat az Édes Annát. Harmos Ilona szerint az ötlet tőle, a feleségtől származik, ami nyilván igaz, persze Kosztolányit szenvedélyesen érdeklik a cselédlányok, s a téma benne van a levegőben, az újságok gyakorta írnak ilyesmit, a gonosz cseléd egyszer csak meggyilkolja jó gazdáit, jó cseléd gonosz gazdáit és így tovább, az eset kisebb-nagyobb hullámokat ver, loccsan vagy dübben a kollektív lelkiismeret medencefalán (lehetőleg feszített), a gyilkost elítélik és elfelejtik, mintha máris a balatonfőkajári temető akácai alatt nyugodna, az emberi társadalom pedig folytatja a maga formális és informális kiszolgáltatottságokból összeszőtt egyenlősdijét.

Ezen a különféle regények, még a remekművek sem változtatnak, de azért az ilyen regényekre nagy szükség van.

Nem kell, de nem is tudnám eldönteni, számomra melyik a "legjobb" Kosztolányi-regény. Hol a Pacsirta, hol az Édes Anna - megjegyzem, mindkettő egy házaspárról és egy körül-, de nem igazán kirajzolt titokzatos nőről, a címszereplőről szól. Nem emlékszem pontosan az első Édes Anna-élményemre, csak arra a vakító, verőfényes reménytelenségre, amiben kamaszként pirregtem, mint a verebek, de amivel nem tudtam mit kezdeni. Szeretném most először olvasni, kíváncsi lennék magamra. Hogy sodorna-e például a történet, s érdekelne-e kriminálisan, miért öli meg 1920 májusában az átlagosan ostoba Vizyéket Anna, a mintacseléd, s csalódnék-e, hogy nem derül ki az indíték, hogy Édes Annáról mindent megtudok, ugyanakkor nem tudok meg semmit, hisz "egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember a teljes életével, melyet az igazságszolgáltatás nem fejthet föl. Ő - mármint a törvényszéki elnök, akivel ezeket Kosztolányi gondoltatja - már hozzászokott ahhoz, hogy az emberek nem ismerhetik meg egymást.

"Non intres in judicium cum famula tua Domine", ne bocsátkozzál ítéletre szolgálóddal, Uram, mondja a szívszorító halotti ima a könyv mottójában, s ki bocsátkozna ítéletre mellette vagy ellene, ki mondhatna ítéletet, legföljebb az egész életről, az életünkről, a lelkünkről, mely időktől és rendszerektől függetlenül így, ilyen titkokból és determinációkból van összerakva. Igen, egyszerre az egész élet és egyszerre a titok, talán ettől remekmű. Attól, hogy mindig érdekel, sose hagy nyugodni, hogy mindig lelek benne valami váratlant, valami zavarót. Valamit nem úgy találok, nem olyannak, mint korábban, nem úgy tetszik, mint előzőleg, vagy épp nem tetszik. Valami másként sok, illetve másként hiányzik, de hozzám tartozik mindétiglen. Ezért is nehéz róla beszélni.

Nem tudok szabadulni a képtől: 1936-ban egy nem szép, nem csúnya, még mindig csak 35 éves nő megáll a márianosztrai fegyház kapujában, átsétál a községen, Budapestre utazik, és felhívja a róla elnevezett regény egyik mellékszereplőjét, a Tábor utcai Hattyú kutya tulajdonosát, bizonyos Kosztolányi Dezső írót. Sajnos meghalt, kérem, mondja egy női hang. Értem, mondja Édes Anna, és az jut eszébe, hogy még harminc év hátravan az életéből, s hogy azt ki írja meg őneki akkor.