A bizalmatlanság csapdájában
Sőt, a vitatott iráni nukleáris program miatt a fegyveres konfrontáció eshetősége sem zárható ki a közeljövőben. A felek közötti viszony most legalább olyan fagyosnak tűnik, mint 1979 novemberében, a teheráni túszdrámakor volt.
Mi lehet az oka a szűnni nem akaró szembenállásnak? Leginkább az, hogy az elmúlt ötven évben mindkét oldalon komoly sérelmek gyülemlettek fel, amelyek napjainkig jelen vannak a fejekben, és meghatározzák a politikát is. Iráni részről megbocsáthatatlan, hogy az USA részt vett a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek kormányának megdöntésében, majd - csak, hogy Irán a hidegháborús támaszpontrendszerbe illeszkedjen - támogatta a sah önkényuralmi rendszerét. Amerikai oldalról elsősorban a teheráni követség elfoglalása és az ott dolgozó diplomaták 444 napos túszul ejtése okozott maradandó emlékeket, olyannyira, hogy a katonai vezérkarban még manapság is sokszor elhangzik: "Nem kell nekünk még egy Teherán!"
A sérelmek ellenére, a pragmatizmus, vagy még inkább a szükség hatására, a felek között mégis volt korlátozott együttműködés. Így például titkos fegyvereladások az iraki-iráni háború alatt, amely "Irán-Kontra"-ügy néven ívódott be a köztudatba. A törvénytelen ügylet napvilágra kerülése mind az Iszlám Köztársaságban, mind az Egyesült Államokban lejáratta a viszony normalizálására törekvő kísérleteket, és a kapcsolatok további elhidegüléséhez vezetett. Enyhülést csak a reformista Mohammed Khatemi megválasztása hozott, aki az addigi legnagyobb kihívást intézve a keményvonalas papsággal szemben, párbeszédet kezdeményezett az Egyesült Államokkal. A kiegyezés lehetősége azonban a Bush-adminisztráció harcosságán, Iránnak a "gonosz tengelyéhez" sorolásán elúszni látszik.
Az Amerikai Egyesült Államok és az Iráni Iszlám Köztársaság kapcsolatrendszerét - találóan - olyan hajókhoz lehetne hasonlítani, amelyek minden esetben az éjszaka közepén keresztezik egymás útvonalát, és ütközés nélkül haladnak el egymás mellett. S valóban, amikor a teheráni vezetés keresi a kapcsolatok normalizálásának lehetőségét, az USA csöndben marad, netán rossz válaszreakciót fogalmaz meg - amikor pedig az amerikai adminisztráció igyekszik párbeszédet kezdeményezni, akkor azt Teherán utasítja el élből. Nincs ez most sem másként. Az Egyesült Államok katonai gyűrűt vonva Irán köré diktálni szeretne, hogy megvalósíthassa az új Közel-Keletről szőtt álmát. Ezzel szemben az iráni vezetés, amely attól fél, hogy az amerikai fegyverek megdöntik a hatalmát, igyekszik erősnek és elszántnak mutatkozni. Tudják, hogy az idő nekik dolgozik.
A labda így ismét az Egyesült Államok térfelén van. De vajon lesz-e olyan amerikai "kormányos", aki megfogadja az árbockosárban ülő tanácsát, és még időben vissza tudja fordítani az amerikai vitorlást? Vagy az örökös bizalmatlanság csapdájába esve tovább folytatódik a "Nagy Sátán" és a "Törvényen Kívüli" birkózása?
