Elsőként le kell szögeznem, hogy a magyar újságírók általában nem tájékozatlanok, nem írnak fél-információk alapján cikkeket, nem interpretálnak félre tényeket, és főleg nem alkotnak sommás véleményt jól érzékelhető (és nyilván érthető) családi sérelmeik miatt. Bartus László azonban igen.

Az egész magyar egészségügy halálgyárnak minősítése otromba dolog, sérti az egészségügyben önmagát lelkileg és fizikailag megnyomorítva, és mélységesen kizsákmányolva is a munkáját naponta becsülettel elvégző meghatározó többséget.

B. L. túl sok téves állítást engedett meg magának, azt a hiedelmet keltve, hogy döntően a benne dolgozókon múlik a rendszer sikertelensége. Pedig nem. A relatív sikeresség, a nagyon szegényes körülmények ellenére is eredményes munka múlik rajtuk. A nyilvánvaló hozzá nem értés jele, hogy B. L. „életmentő” vizsgálatnak nevezi a PET-CT-t, amely azonban „csak” egy nagyon fejlett diagnosztikai módszer: nem nélkülözhetetlen, ám gyakran nagyon hasznos egy daganat miatti műtét elvégzése előtt, és a követés során is.

Egy probléma van vele: drága, legalább 1000 dollárba kerül egy vizsgálat. Melyik magáncég teheti meg, hogy nagyobb tételben végezzen „jótékonysági” vizsgálatokat? És itt van B. L. első súlyos tévedése is. Ha az OEP biztosítóként működne, akkor egyáltalán nem biztos, hogy nálunk lenne ilyen készülék.

Ugyanis elvileg minden technológiánál meg kellene adni, hogy mit vált ki, vagy egy megmentett (minőségi) életév mennyibe kerül vele. Az USA egészségügyében megengedhető költséghatár jóval meghaladja Nyugat-Európáét (ott 40-50 ezer euró), az pedig a miénket, amely nem lehet több 10-12 ezer eurónál. (Csak eddig senki nem mondta ki.)

Én, sajnos, ismerek olyan daganatos esetet – és ha én is ismerek, akkor bizonyára több is előfordul –, amelynél ez a vizsgálat negatív volt a követés során, majd három hét múlva a beteg súlyos daganatos szövődményekkel került kórházba. A módszer nem tévedhetetlen, és meg kell válogatni, mikor alkalmazzák. Ezek rideg tények. Ettől még igaz: ha már van, akkor indokolatlanul ne várakoztassanak beteget.

Teljesen egyetértek azzal, hogy rögzíteni kellene: mit és meddig fizet a biztosító a vele szerződésben állóknak. Az ölbe tett kézzel ücsörgő orvosok emlegetése azonban méltánytalan dolog, mert többségük a finanszírozott kapacitás hiánya esetén ráül a telefonra, és megoldást keres, kapcsolati tőkéjének felhasználásával. Hogy ez is korrupció? Igen, bizonyos ételemben. Esetleges megoldás? Igen. De tudni kell: akár egy, akár több biztosító alakul – költséghatár lesz. Nem akarom áltatni B. L.-t: ez a határ meg sem fogja közelíteni az USA-ban érvényeset. Még a nyugat-európait sem…

Indulati megközelítésekkel nem foglalkozva is meg kell kérdeznem, hogy miből gondolja B. L., hogy leírhatja: több OEP – több tolvaj? A minimális tájékozódás alapjain túl levő újságíró ne tudná, hogy az OEP nálunk annyira alacsony működési költséggel működik (1,2% körülivel, részben ezért kevéssé hatékony), amin egy magánbiztosító csak mosolyog, 10 % feletti költségével?

Hogy nemzetközi összehasonlítások és számítások szerint legalább 50 milliárddal jutna kevesebb a betegellátásra, ha magánbiztosítók uralnák a „piacot”? És honnan vesz B. L. olyan – már bocsánat – butaságot, hogy biztosítói rendszerben „az egészségügy finanszírozásának legnagyobb terhei kikerülnének a szűkös állami költségvetésből”, és utána az államnak kizárólag a rászorulókra kellene költenie?

Azért van benne a költségvetésben az egészségügy pénze, mert régen beleemelték, rossz nyelvek szerint a költségvetést támogatandó. Most pont arra törekszenek, hogy kivegyék belőle. Ha sikerül, el fog jönni az igazság pillanata: mire elég a befizetések által nyújtott mozgástér, biztosítói alapon. Bizony hamar elkövetkezhet a differenciált biztosítási csomagok rendszere, és igenis meg fog halni – „tiszta” körülmények között, de továbbra is –, akinek nincs fedezete egy drága, életmentő eljárásra.

Az „orvosilag megmenthető” kategóriát mindenütt ismerik, és érdekes módon először a gazdag országokban kezdték hozzátenni az „anyagilag megengedhető” kategóriát is.

B. L. ismertette saját történetét is. Akinél „egy nagyon drága vizsgálattal” kimutatják a vérrögöket a tüdő ereiben, annak nem „jelentős a kockázata” tüdőembóliára, hanem már van neki. Ez a vizsgálat ma Magyarországon jól elérhető, és nem is túl drága, az OEP mintegy 23 550 forintot fizet érte (lehet vagy 130 dollár). Ki kell ábrándítanom az újságírót: ilyen esetben nincs keret, minden szükséges vizsgálatot elvégeztetünk – ma még. A betegségnek elég nagy a halálozása, de B. L. itt is magas eséllyel túlélheti, mert mi is a nemzetközi ajánlások alapján kezeljük, és hasonló eredményekkel – ma még.

Nem hiszem azonban, hogy sokáig fenntartható ez a rendszer, ahol a ráfordítások töredékéből kell(ene) közmegelégedésre olyan rendszert működtetni, mint a gazdag országokban. (Nagyrészt a benne dolgozók bére terhére.) Nem tudom, hogy mekkora számlát kapott B. L. a „gyógyulása” után (kérdéses, hogy mennyi ere maradt elzáródva), de tájékoztatásul ideírom, hogy nálunk mennyit térít ezért az OEP: 216 080 forintot (1170 dollár körül). Ha szükség van vérrögoldó kezelésre (250 ezer forint, mintegy 1350 dollár pluszköltség), akkor is enynyi az összeg, ha hatott a kezelés, és nem kell tartós intenzív ellátást adnunk.

Nem említi, hogy katéteres vagy egyéb műtét történt volna, ezért nem részletezem tovább, azt azonban tudni kell, hogy az USA-ban legalább tízszeres térítési tarifák működnek. Nálunk a legdrágább császármetszéses szülésért 521 220 forintot fizet a biztosító, ami talán 2800 dollárnak felel meg! Ott 50 000 dollárt kért a szolgáltató. Abból telik lazacos ebédre… (Egyébként szakmailag nem helyes, ha egy életveszélyen éppen túl levő beteget degeszre etetnek.) És igenis azért van ez így, mert „Amerika” gazdag, sőt nagyon gazdag. A gazdagságból pedig jut a magánbiztosítóknak fizetendő díjakra is. Mert ugye nem képzeli azt B. L., hogy a magánbiztosítók „csak úgy” finanszírozzák ezt a pompás rendszert? Az állam is mélyen a zsebébe nyúl. Van miből.

Nagyon érdekes eszmefuttatás, hogy nem a sok biztosítás nélküli beteg (40-50 millió) jelent problémát, hanem az illegális bevándorlók és az évi 20-30 ezer dolláros jövedelemmel bíró kisvállalkozók és alkalmazottak… És, hogy senkinek nem kell ellátás nélkül meghalnia.

Van arrafelé egy elnökjelölt, aki olyasmit mondott, hogy „ilyen gazdag ország, mint Amerika nem engedheti meg magának, hogy a lakosság közel 17 százaléka biztosítás és tisztességes ellátás nélkül legyen a jövőben is”. Át kívánja alakítani azt a rendszert, amelyről egyébként pont ottani szerzők derítették ki, hogy az állami kórházakban több, jobb és biztonságosabb ellátást kapnak a betegek, mint a magánintézményekben. Hillary Clintonnak hívják az illetőt, valószínűleg jól ismeri az ottani rendszert…

Az USA egy főre jutó GDP-je több mint 52 ezer dollár, amiből évente 15 százaléknál többet költenek az egészségügyi rendszerre. Sokallják. Magyarországon a sokkal kevesebb GDP 8 százalék körüli részét fordítják hivatalosan az egészségügyre. (Mindkettőt sokallják.) Ezzel a nyilvánvaló aránytalansággal együtt élve várna el B. L. újságíró ugyanolyan minőségű ellátást nálunk? Hogy képzeli ezt? A valódi biztosítókon múlna? Mégis, hogyan? Differenciáltan, anyagi lehetőségektől függően hányszoros biztosítási díjakat kellene beszedniük? Ugye, lehetetlen? Majd az Állam tesz hozzá? Most? Legalább ki ne venne!

Nekünk a kevésből kell a lehető legjobbat kihoznunk, bizonytalan körülmények között – ez nagyon kemény feladat. Nem lehet jól megoldani, de nem is méltányos ezért rajtunk elverni a port. (Itt nem a felelőtlen, nem odafigyelő szűk rétegre gondolok.) Néha már szégyellem magam, amikor munkatársaimtól – mind elkötelezett „halálgyári” dolgozók – még többet igyekszem megkövetelni, közvetítve az újabb „felülről” érkező igényeket.

B. L. emlegette a hálapénz létét. Kérem, segítsen, hogy a béreink megfeleljenek legalább a Nyugat Európában érvényes béreknek. Utána semmi kiegészítő jövedelemre nem szorul rá egyikünk sem. Érje el, hogy a mennyiségi és minőségi szempontból sztenderdizált, valamint jól finanszírozott szolgáltatói kapacitás megfeleljen a valós lakossági igényeknek, mert akkor megszűnik a korrupció alapja. Egyik sem rajtunk múlik.

Bele kell törődnünk, hogy a világ igazságtalan, vannak és lesznek gazdag, szegény, és nagyon szegény országok, és emberek is. A legerősebb szolidaritást is szét fogják feszíteni a drága, egészséget vagy csak túlélést biztosító technológiák. Tényleg meg kell majd határozni, hogy hol vannak a költségkorlátok, amik a közösségi ellátásban érvényesíthetők, és meg kell majd nevezni a sokkal többet fizetni képes réteg(ek) költségkorlátait is. Mert lesznek. Bartus László meg eldöntheti majd, melyik halálgyárba iratkozik be.

A szerző orvos