Ez a dokumentum elég jól kidolgozott összefoglalása a sport funkcióinak, a társadalomban betöltendő szerepének, és annak, amit a sportszakemberek gondolnak egy lehetséges szép, új világról. Csak éppen nem stratégia!

Nem tartalmaz ütemtervet, ami alapul szolgálhatna a kétévente kidolgozásra kerülő cselekvési programokhoz. Nem mutatja be, hogy az állam milyen humán, tárgyi és egyéb erőforrásokkal kíván gazdálkodni a stratégia végrehajtása során, milyen garanciákat építettek a rendszerbe stb. Nem tudjuk, mennyibe fog kerülni. Pedig az állami sportvezetés kimondja ebben a dokumentumban, hogy a "sportágaknak el kell készíteniük a hosszú távú prioritásaikat megjelenítő stratégiájukat. Fel kell vázolniuk kitűzött céljaikat, mindazokat hogyan, mekkora és milyen forrásból kívánják megvalósítani". Amit mások esetében elvár az állam, elvárhatná magától is! Milyen pénzügyi tervük van a stratégia megvalósítására 2020-ig? Lesz-e költségvetési normatíva erre (pl. a központi költségvetés 1,5 százaléka vagy a szerencsejáték-bevételek bizonyos százaléka - az európai gyakorlat szerint)?

A kormány amúgy 2005. november 16-án egyszer már elfogadta dr. Lamperth Mónikának, a sportot felügyelő akkori belügyminiszternek a Sport XXI. Nemzeti Sportstratégia című előterjesztését. Miért kell ezt kétévente újratárgyalni? A hosszú távú stratégia lényege, hogy "iránymutatást nyújt mind az államnak, mind a sportszféra szereplőinek a sporttal kapcsolatos intézkedések tervezéséhez, szervezéséhez és végrehajtásához". Ha kétévente átdolgozzák, akkor pont a lényegét veszti el a stratégiai tervezés, holott 2005-ben komoly egyeztetési folyamaton ment keresztül az eredeti anyag. (Nem úgy, mint ez a határozati javaslat, melynek véleményezésére nyolc napig adtak lehetőséget a szakállamtitkárság honlapján, 2007. február 28-tól március 8-ig.) E két évnek mindenképp elegendőnek kellett volna lennie arra, hogy a stratégia bázisát jelentő alapadatokat, statisztikai felméréseket, problématérképet elkészíttesse a sportirányítás, és hogy mára a gyakorlatban is megbízhatóan működjön az eredeti dokumentumban is szereplő nemzeti sportinformációs rendszer.

Nem kétlem, hogy ezek lesznek az első lépések, hiszen Elbert Gábor sportszakállamtitkár - közvetlen elődeivel szemben - valóban felkészült sportszakember, és nem ahhoz a mai magyar politikustípushoz tartozik, akinél a "szék határozza meg a tudatot". Ám elég egy újabb átszervezés, egy újabb "mindenhez értek" politikus, és még ez az anyag is eltűnhet a süllyesztőben. Ráadásul a végrehajtandó programok nemcsak egy minisztériumot érintenek, hanem feladatokat rónak többek között az oktatási, az egészségügyi és a környezetvédelmi tárcákra is. Éppen ezért kellett volna azt is tisztázni, hogy hol a helye az állami sportirányításnak a közigazgatás rendszerében. Az OM-nek, a PM-nek, az EüM-nek és a többi érintett minisztériumnak mi a feladata a nemzeti sportstratégia végrehajtása során. Hol vannak ebből a javaslatból az adminisztratív kényszerek? Ki koordinálja a végrehajtást, a tárcaközi egyeztetéseket? A stratégia csak akkor hajtható végre, ha a területért felelős hatóság vezetője kormánytag.

A leírtak nagy részével egyet lehet érteni. De legalább három döntő, valóban "stratégiai" kérdésre nem válaszol e dokumentum.

Először is nem foglal állást a 2020-as budapesti olimpia lehetőségével kapcsolatban. Komoly szándékok mutatkoznak az utóbbi időben ennek megvalósítására. Miért nem számol ezzel a sportirányítás, miért nem nyilvánít véleményt, hiszen meghatározó jelentőségű az ezzel kapcsolatos álláspontja? Ha támogatni kívánja, az a sportstratégia nagy részét felülírja. Később már nincs értelme erről dönteni, mert a megvalósítás már csak vállalhatatlan forrásösszevonás mellett lenne lehetséges.

Másodszor: nem jelöl ki időpontot egy átfogó tanügyi és testnevelés-tantervi reform bevezetésére. Ha e dokumentum mögé felsorakozik a kormány, az Országgyűlés és a sporttársadalom, akkor nem jelenthet akadályt még az a tény sem, hogy ez nem az aktuális sportirányítás hatálya alá tartozó kérdés. Véleményem szerint a mindennapos testnevelés kötelező bevezetése alapfeltétele a vázolt célok megvalósításának. Ezért javaslom, hogy a mozgástanulásban legérzékenyebb életkorokban két éven belül vezessék be az órarendbe iktatott kötelező sportfoglalkozásokat. Ugyanilyen fontos, hogy az óvodában ajánlottan, az általános iskola alsó tagozatában pedig kötelezően testnevelés szakos tanárok vezessék ezeket a foglalkozásokat. Ha ebben az életkorban a gyerekek nem ismerik meg, nem sajátítják el az alapvető mozgásformákat, a későbbiekben nem fogják szeretni és igényelni a sportot. (A TF szerepét egyébként kiemeli a dokumentum. Jelentheti ez esetleg azt, hogy a főhatóság költségvetésében ezentúl külön sorként fog szerepelni az egyetem támogatása?)

A prevenció olcsóbb, mint a gyógyítás. A nemzetközi kutatási eredmények és a WHO számításai alapján minden fizikai aktivitásra szánt egy dollár 3,2 dollár megtakarítást eredményez az egészségügyi kiadásokban! Ezek alapján, harmadik pontként joggal kérdezhető, hogy milyen formában kíván az Egészségügyi Minisztérium és/vagy az Egészségbiztosítási Pénztár hozzájárulni a lakosság szabadidős sportolásához? (Sajnos az időskorban végzett sporttevékenység promóciója is teljesen kimaradt az előterjesztésből!)

A Sport XXI. Nemzeti Sportstratégia nem jelent igazi paradigmaváltást a sportban - akárhányszor is használják ezt a szót a szövegben -, hiszen lényegi elmozdulást nem mutat a sportnemzettől a sportoló nemzet irányába. Ez nem is lehet eredménye egy sportstratégiának. Olyan társadalmi és kormányzati szemléletmód-változásra, és ebből következően tárcákon átívelő koncepcióra lenne szükség, amelynek része a sport, és amely nemzeti programmá emeli a mentális és fizikai egészséget mint az egyéni és társadalmi önbecsülés alapját, a nemzet fejlődésének a zálogát.

A szerző egyetemi oktató