Az orosz elnök válaszát ugyan külföldön inkább pökhendiségként értelmezték, bár azt is jelenti, hogy az orosz vezető akkor cselekedne irracionálisan, ha „valódi” demokrataként viselkedne.

A putyini rezsimet a gazdasági felemelkedés és a politikai leépülés jellemzi: az egyik oldalon  a költségvetés bevételeinek növekedése, az export százmilliárd dolláros többlete, a stabilizációs alap csaknem százmilliárd, az arany és valutatartalék 300 milliárd dollárra való duzzasztása áll.

A másik oldalon van a választói törvény módosítása, amelynek alapján közvetlen választás helyett az államfő jelöli ki a kormányzókat – a regionális parlamentek formális jóváhagyásával -, megszűntek az egyéni mandátumok, nőtt a parlamenti küszöb, szigorodtak a pártalapítás feltételei, kiszorítva ezzel a Kremllel kritikus pártokat. Az orosz Legfőbb Ügyészség eddig sem túl független szervezete a Kreml még közvetlenebb irányítása alá került a Vizsgáló Bizottság idei létrehozásával, amely formálisan az ügyészségen belül, gyakorlatilag annak felügyelete nélkül a nyomozati szakaszért felel. Az egyetemek függetlensége is visszaszorult a rektorválasztás tavalyi megszüntetésével.

Mindez azonban az orosz társadalom többségének egyetértésével vagy megszokott passzivitásával történt. Nem véletlen, hogy az „irányított demokrácia” fogalmát úgy két éve bevezető Vlagyiszlav Szurkov, az elnöki adminisztráció helyettes vezetőjének beszéde nem okozott megütközést belföldön. (A kifejezés később „szuverén demokráciára” módosult, de az üzenet ugyanaz: Oroszország a maga módján épít demokráciát - amely a Kreml szerint nem különbözik lényegesen a nyugati demokráciától - és nem tűri, hogy demokratizálás címén belügyeibe avatkozzon a külvilág.)

Az „orosz földek összegyűjtésén” szocializálódott állam hagyományainak megfelel a hatalom koncentrációja, amely ösztönösen terjed ki a stratégiai gazdasági ágazatokra, a politikai szférára, a tömegtájékoztatásra, amint erre lehetőség támad.

A lehetőséget jelenleg kizárólag a kőolaj és a földgáz magas világpiaci ára biztosítja, amelynek révén Oroszország magára talált a ’90-es évek kábultságából. Valószínűleg Putyin nélkül is az „orosz gázmezők összegyűjtésén” munkálkodna az orosz vezetés.

A Yukos olajvállalat bedarálása után a nyugati olajcégek részesedésének visszaszorítása, a szerződések módosítása kézenfekvő lépés volt az orosz hatalmi reflex ismeretében. (A nyilatkozataik alapján a Putyint kritizáló ellenzék jelentős része is hasonló eszközökkel élt volna, ellenzékiségük gyakran csak hatalmon kívüliségükből fakad.) A rezsim buktatója nem annyira politikai, mint gazdasági: csak ha nem tudja biztosítani az életszínvonal növekedését – legalább a kulcsrégiókban, Moszkvában, Szentpéterváron, a vidék ugyanis keveset számít – akkor érheti el a kritikus tömeget a politikai elégedetlenség is.

Az orosz hatalmi reflex ennek biztosítását – így a stabilitás megőrzését – a hatalomkoncentráció növelésében látja. Idővel kiterjesztheti más ágazatokra, elsősorban a széniparra és az acéltermelésre. (Igaz, nincs érdemi válasza arra, mit tesz, ha az energiahordozók ára az 1990-es évek szintjére esik vissza.) Egyelőre azonban sem az orosz társadalom, sem a nyugati tőke nem ijed meg a demokrácia visszanyesegetésétől: a várható haszon nagyobb, mint a politikai kockázat.

Bár Borisz Jelcin demokráciáját gyakran szembeállítják utódja rezsimjével, kérdéses, hogy a Putyint ideiglenes elnökké tevő néhai államfő idején miben állt az orosz demokrácia, amelyet, ha kellett Jelcin is „felfüggesztett” a kommunista többségű parlament 1993-as szétlövetése vagy saját, 1996-os újraválasztása idején. A média nem annyira függetlenül, mint inkább több központból befolyásoltan működött. A sajtószabadságot egyik oldal sem vette komolyan tíz éve sem. A nem elhanyagolható különbség csupán abban áll, hogy a befolyás mostanra monopolizálódott.

Putyin irányítási elve inkább az orosz társadalom nézeteit tükrözi. Az orosz választó számára a szavazás sokkal inkább a hatalmat megszerzők elismerését jelenti, semmint az ő érdekeit képviselő csoportok hatalomra juttatását. Világképébe nehezen illeszthető, hogy annak adná a hatalmat, aki annak még nincs birtokában. (Választást eddig csak hivatalban lévő elnök nyert, és a választók nagy többsége ma is hajlandó arra szavazni, akit Putyin javasolna.)

Az ellenzéket tehetetlen csoportosulásnak tekinti, amely képtelen magától megszerezni a hatalmat, és szemében a gyengeség jele, hogy ahhoz a választóktól kér támogatást.

Kétségtelenül felelőssége lehet abban az államfőnek, hogy a jelenlegi körülmények között nincs esély valódi szalonképes és erős ellenzék kialakulására, de csak annyiban, amennyiben ez beleillik az orosz hagyományokba. Amikor a parlamenten kívülre szorult liberális ellenzék Putyinban látja a demokrácia akadályát, valójában nagyon optimista.