Nem tudom, mi történhetett közben. A műsor a lehető legszerencsétlenebbnek indult, és csak az a tanulság látszott biztosan levonhatónak, hogy a mostani énekesek nemcsak bénábbak a régieknél, de gyávábbak is, a kidagadó nyaki erekkel éneklő Kovács Katihoz képest a playbackről is felháborítóan hamis Péter Szabó Szilvia jut, nesze nekünk, nyilván megérdemeltük.

Ehhez képest a döntőben Péter Szabó Szilvia se nem hamis, se nem playback, és az egész Csináljuk a Fesztivált nosztalgiapárizsiból jókedvű műsorrá változott, verseny, de mégsem komoly, bár ha tudom, hogy a hisztérikusan izmozó Bereczki Zoltán lesz az első, még talán telefonálok is.

Mi történt? Nem felfoghatatlan a változás, mert a hangszerelések azért megtették a magukét, és biztos vagyok benne, hogy a Boldogság, gyere haza normálisabb tempóban sokkal jobb szám. Most is a legtöbben csak a szájukat nyitogatták, pedig ha egyszer valóban énekelnének, meglepődve tapasztalnák, hogy az igazi éneklés igazi mozdulatokra kényszeríti az embert, és két igazi dolog már meglepően közel visz a hitelességhez.

Nem is a mostani popzenészeknek jött meg a hangjuk, mert ha néha megmutatták a dalokat eredetiben, akkor nem nagyon lehetett vitatkozni a legelső tanulsággal: Cserháti és Máté Péter nemcsak előadóként, nemcsak muzsikusként, de pusztán hangként is jobb volt, mint a késő utódok.

Kétségtelen viszont, hogy a műsorvezető páros a sorozat alatt megtalálta a hangot, mulatságosak voltak, és nemzedékileg viccesen ellentétesek, Korda mosolyogva csinált bolondot magából, és ezzel Harsányi Levente nem élt vissza, puszta létükkel arról szóltak, amiről maga a műsor.

Mert lehet, hogy ennyi az egész. Amit G. Dénes György mesélt el a régi táncdalfesztiválok kapcsán, hogy mentek a tankok Csehszlovákiába, és az egész magyar sajtó csak azzal foglakozott, hogy két ember között nem lehet négy szürke fal, csak egy.

Ami egyébként igaz, bár a történet hiteléből némileg levon, hogy a Négy szürke fal nem a 68-as, hanem a 69-es Táncdalfesztiválon indult, de most nem ez számít. Fontosabb, hogy a jó dal nemcsak elvonhatja a figyelmet, hanem van saját ereje is, mert egy közösség nem csak aszerint szerveződhet, hogy Fradi vagy Dózsa, így már egyébként is elég nehéz lenne, nemcsak aszerint, hogy jobb vagy bal, de lehetnek kedvenc dalai is.

Élményei, amelyeket átél, átélt vagy át szeretne élni, és az igazán jó dal túllép a kulturális különbségeken, és megtalálja a közöst, azt, hogy szakítunk, de holnap hajnalig ébren őrizzük álmunk, vagy nem bírjuk ki egy lakásban az életet, és a boldogság nem jön haza, és nyilván vannak vidámabb élmények is, bár azok talán gyorsabban fakulnak vagy nem ennyire közösek.

És a dal idővel valóban függetlenedik az előadótól, hiszen annál cikibbet, mint Máté Péter, tíz évesen elképzelni is nehéz volt, most meg Pély Barnánál nehéz cikibbet kigondolni, de a dalból áradó, furcsa szomorúság most is megfog, és legfeljebb annyi a különbség, hogy azelőtt szívószálba énekelt az ember, most meg újságcikkeket ír.