Most, húsz év után azon gondolkodom, vajon mit tennék, ha náci ruhában parádézna a történelemtanárom. Felháborodnék-e, ahogy a lapunknak nyilatkozó oktatáskutató javasolja, bíznék-e abban, hogy nem egymagamnak kell megvívnom a harcot a rasszizmus, a kirekesztés és az osztályterembe nem való pártpolitizálás ellen? Remélném-e, hogy a józan ész győzelméért folytatott küzdelmemben majd mellém áll az osztály vagy a tanári kar, esetleg az iskolafenntartó? Merész feltételezés. Hiszen ma épp olyan kevéssé demokratikus intézmény az iskola, ahogy húsz vagy negyven évvel ezelőtt volt. No nem mintha nem őrködnének a legkülönbözőbb testületek és megbízottak a tiszta viszonyok érvényesülése fölött, de az iskolát továbbra is minden ízében a kényszerek határozzák meg, és ezek béklyójából képtelenség kibújni. Pénzügyi és politikai kényszerek nehezednek az iskolafenntartóra, ő ezeket kényszerűen átlöki a tantestület vállára, és ott vannak persze a szülők, akik maguk is ezernyi alku és megfontolás terhét cipelve lépnek be egy iskola kapuján. Az osztályteremben mindennek már csak az esszenciája marad: fönt a tanár, lent a gyerek. Most őszintén, mit tehet egy gyerek, ha a tanára megpróbálja rákényszeríteni a politikai nézeteit, rasszista szöveget harsog, esetleg zaklatja, netán csak szimplán utálja, és ezt esze ágában sincs leplezni, mert nincs benne a fizetésében, hogy mindenkit szeretni kell? Az esetek többségében semmit: kibírja. És azzal fizet, hogy ez a rossz emlék idővel elnyomja az összes jót, az emberséges, nagy szaktudású, remek pedagógusok képét. A szorongás pedig újratermelődik. Legtöbbünk egész életét úgy éli le, mintha továbbra is az iskolapadban ülne. Tisztában vagyunk a jogainkkal, de hagyjuk, hogy a mindennapi kényszerek újra és újra felülírják őket. Tűrjük, hogy minimálbérre jelentsen be a munkaadó, mert neki így jó, de legalább van állásunk. Hazudunk, hogy nem akarunk gyereket, mert lehetünk olyan okosak, mint a nap, egy potenciális anyát nem alkalmaz senki. Visszük a borítékot az orvoshoz, és készséggel szidjuk vele együtt a horváthágnest, pedig mennek a percek, és közben gyógyíthatna is. Ellógunk a munkából, mert a hivatal is munkaidőben van nyitva. Nem kérünk számlát az iparostól, és ha a gyerek elmeséli, hogy náci ruhában illegette magát a tanár, megborzoljuk a haját, ez egy jó iskola, innen fölvesznek az egyetemre.

Föl kéne háborodnunk minden ilyen esetben. Megkövetelni a közteherviselést, leszámolni az előjogokkal, csírájában elfojtani minden kísérletet, hogy mások véleménye fölülírja a miénket csak azért, mert valamilyen módon fölöttünk állnak. Ha majd mi megtesszük, elvárhatjuk ugyanezt a gyerekektől is. Higgyék el, akkor már nekik is sikerülni fog.