Portugálok méhészkednek az EU-ban
Éppen mise van Mouraria parányi templomában. Az idős hölgyek (persze mindegyik fekete ruhában) áhítattal hallgatják a fekete bőrű pap prédikációját. Angolai vagy mozambiki lehet, bár ennek errefelé semmi jelentősége: őt ugyanúgy portugálnak tekintik.
Néhány száz méterre vagyunk Lisszabon belvárosától, ám az Európai Unió mintha fényévekre lebegne. Pedig közelebb már nem is lehetne: július elsejétől fél évre Portugália veszi át az EU kormányrúdját.
A "hajóskapitány", José Sócrates mosolyogva érkezik, mindenkivel kezet ráz, viccelődik. A portugál miniszterelnök előre megüzente a külföldi újságíróknak, hogy jöjjenek nyugodtan farmerban, és nehogy nyakkendőt kössenek; ő maga is farmerban-ingujjban mesél a terveiről. - 1957-ben születtem, Európával együtt - bocsátja előre (akkor írták alá a Római Szerződést). Aztán egy portugál költőt idéz: az igazi kaland nem megérkezni, hanem elindulni.
Harmadszor indul neki az EU-elnökségnek Portugália (legutóbb 2000-ben került rá a sor), és Sócrates kétséget sem hagy afelől, hogy a portugál ízek ezúttal sem hiányoznak majd. Lesz például EU-Afrika csúcstalálkozó. - Nem gondolják, hogy Európának is kára származna abból, ha nem állna szóba Afrikával, mondjuk a bevándorlásról egyeztetni? - kérdez vissza a kormányfő. Nem véletlen, hogy később a külügyminiszter, Luís Amado azt emeli ki: most először EU-Brazília csúcsot is rendeznek.
Kínos közjáték, hogy éppen július elsejétől tiltották ki az unió repülőtereiről az angolai légitársaságot, amely felkerült a biztonságra nem kellőképpen ügyelő vállalatok feketelistájára. Portugália és az egykori gyarmat, Angola között azonban akkora az utasforgalom, hogy emiatt jelentős fennakadásokra és káoszra számítanak.
A fekete pap közben befejezi a misét, a feketébe öltözött öregasszonyokat elnyelik a sikátorok. Enyhül a hőség, egyre többen kiülnek a házak elé beszélgetni. Néhány omladozó vakolatú épület aljában parányi, szinte teljesen sötét talponállóban zsúfolódnak össze az emberek; ezeket alig lehet megkülönböztetni az ugyancsak apró és sötét élelmiszerboltoktól.
Elképesztő szegénység mindenütt. De elég néhány utcával arrébb sétálni, és Lisszabon főterén vagy bevásárlóutcájában biztatóbb a kép. Újabb és újabb külföldi üzletláncok veszik át a lepukkant boltocskák helyét; be akarok nyitni a kedvenc kávézómba, de a fotocellás ajtó addigra hangtalanul kitárul. Azért nem minden változik: ugyanaz a vak férfi, akit magam is jól ismerek most is a téren árul, noha lottószelvények helyett immár öngyújtókat kínál kiabálva.
S hogy miért maradt le enynyire Portugália a korábbi szegény rokonok, Spanyolország és Írország mögött? Teixeira dos Santos pénzügyminiszter azzal érvel, hogy legkésőbb az 1990-es évek végén, az euró bevezetésekor bele kellett volna vágni a radikális (értsd: fájdalmas) reformokba. Előtte sokáig a gazdagság illúzióját keltették a portugálokban, a kormányok pedig - a vészesen növekvő költségvetési hiány ellenére - inkább a népszerűséget választották.
Hirtelen elkomolyodik José Sócrates, és azt ígéri: - Igenis talpra állítjuk a gazdaságot! Látszik, hogy hisz benne. Igaz, megkönnyíti a dolgát, hogy a két éve hatalmon lévő szocialista kormány a sorozatos megszorítások ellenére is lekörözi a jobboldalt a közvélemény-kutatásokban. Mintha a portugálok is megunták volna, hogy az 1986-os EU-csatlakozás óta a sor végén kullognak.
Nagyon belelendül az idézetekbe Sócrates, és egy spanyol filozófusra hivatkozik, aki Európáról azt mondta: sok méh, egyetlen közös repülés. Nos, ez az európai "méhészkedés" lesz az igazi kemény dió az év második felében. Éjszakába nyúló kötélhúzással és a lengyel Kaczinsky ikrek hosszas győzködésével sikerült csak lezárni a napokban az EU-csúcsot, és a portugáloknak innen kell folytatniuk.
- Nem vagyok hajlandó Lengyelországot a középpontba helyezni - figyelmeztet a portugál miniszterelnök (Merkel német kancellár az egyezség érdekében kénytelen volt ezt tenni). Az újságírók hiába próbálják sarokba szorítani, magabiztosan úgy véli, hogy az EU-csúcson született megállapodást senki sem kérdőjelezi majd meg. A portugál elnökség dolga, hogy ennek alapján irányítsa az új EU-alapszerződés megszövegezését (alkotmányról már senki sem beszél...), s ha minden jól megy, az állam- és kormányfők erre már az októberi csúcson áldásukat adhatják. Sócrates nem titkolja: bízik abban, hogy meg az ősszel alaírják a dokumentumot, amely így lisszaboni szerződés néven vonulhatna be a történelembe.
Ez rá is férne a portugálokra, akikből manapság kiveszni látszik az európai önbizalom. Nem csoda: a minap közzétett uniós rangsorban az egy főre jutó GDP terén még a csehek és a szlovének is leelőzik a huszonegy éve EU-tag Portugáliát.
Mourariában persze sem a GDP, sem az EU-alapszerződés nem foglalkoztatja az embereket. A nyitott ablakokon át az utcán is hallani a fado melankolikus dallamát; a nap lassan nyugovóra tér, a házfalakra kiakasztott kalitkákban elhalkulnak a madarak. Nyugat-Európa legszéle ez - földrajzi értelemben is. Amália ma sem énekelne mást róla.
