Olvasói levelek
A csodafegyver
Nem csak bűn, hiba is a tandíj és a vizitdíj népszavazás útján kierőszakolt eltörlése. Bár egyik tétel sem érinti lényegesen a költségvetést, de súlyos kárt okoz a felsőoktatás és az egészségügy racionalizálásában. Ezért bűn a populisták (és magas jogi támogatóik) részéről. De hiba is!
Mi mással tudná Orbán Viktor a 2010-es választást könnyebben megnyerni, mint a két népszerűtlen intézkedés visszavonásának ígéretével? Fico - sokak szerint - a 140 (!) forintnyi vizitdíj eltörlésének ígéretével nyert Szlovákiában. Miben bízik Orbán? Egykor kitűnő debattőri képességei - gyakorlat híján - megkoptak. Még egy Gyur-csánynál kevésbé felkészült jelölt ellen sem mehetne biztosra. Vagy megint a 14. havi nyugdíj és az adócsökkentés lesz a csodafegyver? Ez egyszer már nem jött be.
Lehet, hogy a görcsösen erőszakolt kormánybuktatási kísérletre így rámegy a következő parlamenti választási siker is. Persze sokan lesznek, akik ezt nem fogják bánni. Mások viszont majd csalást emlegetnek, pedig csak hiba történt.
Bauer Péter
Budapest
Bürokrácia
T. L. húsz éve Németországban él. Most szüksége van korábbi, magyarországi munkaviszonyainak igazolására. Megkérte itthon élő édesanyját, hogy szíveskedjék azt beszerezni neki. E célból küldött neki egy szabályos meghatalmazást. Édesanyja,
2006. október 20-án T. J.-né felutazott Budapestre, a megjelölt hivatalba. Sikerült megtalálnia az illetékes előadót, akinek bemutatta a meghatalmazást. Az ügyintéző hölgy nagyon kedvesen közölte, hogy az előírás szerint ő harminc napon belül kell elkészítse a munkaviszonyról szóló igazolást. Megkérdezte, hogy postázzák-e azt az érintettnek Drezdába, vagy a meghatalmazott személyesen akarja azt átvenni. A válasz az utóbbi megoldás volt. Az előadó elkérte a telefonszámát, s megígérte, felhívja, ha az irat átvehető.
Miután e megbeszélés után jóval több, mint harminc nap telt el anélkül, hogy telefonértesítés érkezett volna, felhívta az ügy intézőjét. Ő közölte: nem adhatják át személyesen a fia munkaviszonyáról szóló igazolást, mert azt átadták az Európai Uniós Nyugdíjügyek osztályának, ahonnan majd továbbítják Németországba. Egyúttal tájékoztatta őt az ügyintéző nevéről, és megmondta az ügyirat számát. Decemberben, karácsony előtt megpróbált az ügy új intézőjénél érdeklődni, de ő éppen nem volt benn. Egyik kollégája készségesen tájékoztatta arról, hogy a dolog rendben van, megvannak az adatok, és újév után elküldik Németországba. Ebbe már mindenki belenyugodott.
Március közepén azonban olyan hír érkezett Drezdából, hogy az igazolásnak se híre, se hamva. Ezután én hívtam fel az ügy intézőjét, Szarvák Jenő urat, aki közölte, hogy január 19-én az aktát átadták az irattárnak, ahonnan azt elküldték Németországba. Hiszen az nem érkezett meg az igénylőhöz - mondtam. Ő már nem tud mást tenni. Ezért azt ajánlja, hogy írjanak egy újabb levelet az igazgatóságnak, amelynek alapján elindítják a keresését, vagy egy új iratot állítanak ki!
A magam egyszerű eszével képtelen vagyok felfogni, hogy miért kell a dolgokat ennyire bonyolítani. Miért nem lehet átadni a saját munkaviszonyáról szóló igazolást közvetlenül az azt igénylő személynek, illetve a meghatalmazottjának? Erre az egyetlen, elfogadható értelmes választ a bürokratikus érdekeltségeket oly ragyogóan megvilágító és leleplező Parkinson professzor könyvében, a Parkinson törvényében találhatjuk meg. E törvény második axiómája így szól: "A hivatalnokok egymásnak adnak munkát."
Azt viszont eddig nem tudtam, hogy amióta az EU-ba beléptünk, ezt a gyakorlatot nemzetközi viszonylatra is kiterjesztik, még jobban nehezítve az állampolgárok ügyeinek intézését!
Kardos Márton
Lőrinci
Megoldatlan egyenletek
Szívbe markoló történetet olvashattunk Lévai Katalin tollából (A Huszárteleptől a polgári társadalomig, június 15.).
Jómagam öt éve főleg cigány, roma, hátrányos helyzetű (mindenki válassza ki a számára kevésbé sértő jelzőt, mert én már tanácstalan vagyok ebben) gyerekekkel foglalkozom. Számtalan szívbe markoló esettel találkoztam eddig nap mint nap.
Szívbe markoló volt, hogy az intézményünkbe újonnan érkezett tizenéves gyermek félt a zuhanyzótól, mivel még sosem látott olyat, és meg kellett tanítani annak használatára. Vagy amikor a nyolcadikos tanítványomnak le kellett mondania a továbbtanulásról az általa választott iskolában, mert a beiratkozásra megközelítőleg 60 ezer forintot kellett volna magával vinnie (könyv, kötelező ruha, cipő, fejlesztőtréning, gólyatábor), és ezt a szülei, mivel rajta kívül még hét gyerekük van, nem tudták vállalni.
Szomorú volt az is, ahogy az iskola szeme fénye, jeles tanulója, miután felvették a város elit gimnáziumába és ösztöndíjat is kapott, egy év után otthagyta azt. Pont úgy, ahogy az iskola zseniális cigánytáncosa tért haza a budapesti, karrierrel, megélhetéssel kecsegtető alapítványi iskolából.
Vagy amikor az egyik kisiskolás nebulóm a hétvége után nem hozta vissza a füzetét, könyvét, és mikor megkérdeztem miért, azt válaszolta, hogy az apja azzal gyújtotta meg a kályhában a tüzet.
Szívszorító volt azon kollégám tekintete is, aki miután megbüntette egyik tanítványát, annak apja a csoport előtt ordítva, fenyegetve kérte rajta azt számon.
Mint az is, hogy iskolákat kérnek számon, olyanokat, akik pályázatok sokaságának segítségével lehetőségeket - ha nem is széles spektrumút - teremtenek szívbe markoló történetekkel rendelkező fiatalok számára a lehetőségek nélküli keleti országrészben.
Szívbe markoló ezen pedagógusok igyekezete, akik a problémákkal, valós helyzetekkel napról napra találkoznak, és nem nagy íróasztalok mögül próbálják megoldani azokat.
Remélem Andrásnak sikerül megvalósítania az álmát, sőt jómagam is gondolkodom az átképzésen, mert szívembe markoló, ahogy a kézhez kapott 83 ezer forintból igyekszem bármit is kezdeni. Keres ennyit egy pék?
Tóth Lajos
Nyíregyháza
Adalékok egy szócsatához
A Folytatódik a szócsata a rákdiagnózisról címmel (június 9.) megjelent írásban arról olvashatunk, hogy az egészségügyi szaktárca vezetője és az általa megbízott Medmin Bt. összeállítása szerint a magyar kórházakban meghalt daganatos betegek egynegyedét rosszul kezelték. Danó Anna írása korrekt, az állítás viszont értelmezhetetlen. A Lege Artis Medicinae cikke másról szól, itt nem idézhető.
Brit vizsgálók a hazaival megegyező feladatot rutin adatgyűjtéssel és multiplex regresszív analízis alkalmazásával oldották meg. Az elemzés 28 független változót értékelt, melyek a betegre, a kórház működésére és a kórházon kívüli állapotokra vonatkoztak. A műszertechnikai felszereltséget nem értékelték, mert ebből a szempontból az egyetemi oktatókórházak és klinikák helyzete kiemelkedő. B. Jarman és munkacsoportja (Imperial College School of Medicine, London) négy év alatt, 183 kórházba felvett 7 653 527 beteg kórtörténetének feldolgozása alapján azt állapította meg, hogy Nagy-Britanniában a nyers halálozási szám 3,4-13,6 százalék közötti, átlagosan 8,5 százalék, a sztenderdizált elhalálozási arány (az aktuális és várható halálesetek hányadosának 100-szorosa) 56-137 közötti, átlagosan 100. A számításokat 85 olyan klinikai diagnózisra vonatkoztatták, melyek a kórházi halálozások 80 százalékát okozták. Sürgősnek a beküldések 60 százalékát találták, közülük került ki a halálesetek 93 százaléka. Az eredmények azt mutatták, hogy változatlan ágyszám mellett a kórháziorvos-létszám minden egyszázalékos növelése 186 fővel, a háziorvosok számának minden egyszázalékos emelése - azonos népességszám mellett - 575 fővel csökkenti a halálesetek előfordulását.
G. B. Hickson és munkatársai (Vanderbilt University School of Medicine, Nashville, USA) felmérése szerint az orvosi műhibák meghatározó kockázati tényezői: a rossz orvos-beteg kapcsolat, az együttérzés hiánya, az ellátások korlátozott hozzáférhetősége, műszertechnikai és metodikai hiányosságok, az ellátó személyzet számbeli elégtelensége és ebből származó túlterheltsége. A következtetéseket hat évig tartó vizsgálati időszak adataira alapozták.
A brit-amerikai adatokból általános érvényű tanulságokat kell levonnunk: 1. Szakmai állításokat és döntéseket csak reprezentatív vizsgálatokkal indokoljunk; 2. Bizonytalan, kétségbe vonható eredményeket más metodika használatával ellenőrizzünk; 3. Az orvosok és ellátóhelyek száma kritikus érték alá nem csökkenthető; 4. A legsürgősebb követelmény a teljesítőképes és a minőséget garantáló alap- és járóbeteg-szakellátás kialakítása és funkcionális összehangolásuk reális szükségletekre alapozott fekvőbeteg-ellátással; 5. A tévedés joga mindenkit megillet, de a hozzá való ragaszkodás senkit sem; 6. A szerkezetváltoztatás folyamat, és nem kampányfeladat; 7. Az ellátási hibák az egy- és több-biztosítós modellben ugyanazok.
Dr. Szántó Dezső
orvos, Miskolc
Fricska
Szomorúsággal vegyes bosszúsággal olvastam Szerbhorváth György június 2-i, Jövőbe(tévé)nézés című cikkét, amelyben kritika ürügyén tesz sértő kijelentéseket a közszolgálati Magyar Televízió 50. évfordulójára készített műsorokra.
Arra talán nem is gondolt, hogy az "átkosban" készült műsorok és a mostani megemlékezések az ország lakóinak millióit érdekelték és érdeklik. Szívesen emlékeznek a színvonalas és gazdag programokra. Nem sorolom fel ezeket, hisz mindenki tudja, hogy az MTV-nek igenis értékközvetítő és szórakoztató szerepe rendkívül fontos volt és lenne ma is.
Ötven év nagy idő egy intézmény életében. Igenis, emlékezni kell! A köztelevízió büszke lehet arra, hogy az adott körülmények között annyi szép élménnyel gazdagította nézőit, s "kitermelt" nagy tévés személyiségeket (nem sztárokat!); abból manapság túltermelés van.
Bárcsak a mai fejlett technika mellett a mai MTV is tudna annyi értékest nyújtani a nézőinek, mint az elmúlt ötven évben.
Lakatos Gézáné
Salgótarján
